Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-02-19 / 8. szám

méltóvá lenne arra, hogy az ítéletkor ez a kárhoztatás hangozzék felé: »Átkozottak, menjetek el tőlem az örök tűzre, mely készíttetett az ördögnek és az ő angyalainak. Mert éheztem és nem adtatok ennem; szomjúhoztam és nem adtatok innom. Utonjáró voltam és nem fogadtatok be ; mezítelen voltam és meg nem ruháztatok ; beteg voltam és tömlöcben voltam és meg nem látogattatok« (Máté XXV: 41—43). Az egyháznak tehát, ha Krisztus igaz anyaszentegyháza akar lenni, gyakorolnia kell a könyörklő szeretet isteni munkáját. Ez a könyörülő szeretet az, a mely képes megihletni még a legelvetemedettebb lelket is, a mely égi melegével felolvaszthatja a megkeményedett szívek jégkérgót s felnyithatja az üdvösség evangólioma számára azokat a füleket is, a melyek az igehirdetéssel szemben siketek valának. De ne gondoljuk, hogy e munkában csak a hivatalos egyháznak s az egyház hivatalos szolgáinak, a papoknak keli híven forgolódniok. Még ha elismerjük is, hogy az igehirdetés csak a papok dolga, de azt, hogy a könyörülő szeretet gyakorlása szintén csak a papok dolga volna: a leghatározottabban tagadnunk kell. Ebben a munkában szerepe lehet, sőt kell, hogy legyen minden keresztyénnek, akár pap legyen, akár nem. Ne mondja senki, hogy neki nincs módja és alkalma másokon könyörülni. Nincs oly keresztyén, ki magánál szegényebbet, nyomorultabbat nem találhat, s ki nálunk nyomorultabb, a krisztusi szeretet azt parancsolja, hogy a saját feleslegünket legalább is oszszuk meg vele. ITa ezt teszszük mind egyen-egyen, s ha ezt cselekszi az egyház, akkor töltjük be a Krisztus törvényét, akkor leszünk az Ő igaz tanítványai s akkor lesz az egyház az Ő igaz anyaszentegyháza. De még ezzel sincs kimerítve az egyház munkája. Azt olvassuk, hogy az Úr »a mikor pedig látta volna a sokaságot, könyörületességre indult rajtok, hogy elfáradtak ós elszéledtek, mint a pásztor nélkül való juhok. Akkor mondá az Ó tanítványainak, az aratni való bizony sok, de az arató kevés. Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy bocsássa ki az aratókat az ő aratására®. Jézus e szánakozásában s ez intésében meg van szabva az 0 anyaszentegyházának harmadik feladata: a megtartó szeretetnek, a lelki gondozásnak gyakorlása. A talentomok példázatában az a sáfár nyer dicséretet, a melyik a reá bízottat gyümölcsöztette, az pedig, a melyik elásta, így kárhoztattatik: »Vegyótek el tőle a talentomot s adjátok annak, a kinek tíz talentoma vagyon. Mert mindenkinek, a kinek vagyon adatik ós megszaporíttatik; a kinek pedig nincs, a mije vagyon is, elvétetik tőle« (Máté XXV: 28, 29). »Boldog szolga az, kit az ő Ura talál az ő tiszte szerint cselekedni, a mikor megjövend. Bizony mondom néktek, hogy minden vagyona felett gondviselővé teszi aztcc — mondja máshelyt az Úr (Máté XXIV: 46, 47), s mindezekből világos, hogy az 0 egyházának szent feladata nemcsak a reá bízottak megtartása, hanem azok szaporítása is. Nem elég tehát csak az ige kétélű fegyverével harcolni, — nem elég még a könyörülő szeretet gyakorlása sem; de kell, hogy az egyház a hűséges lelki gondozással megtartsa, sőt szaporítsa hívei számát. E megtartó szeretetnek körül kell ölelnie a gyermekeket, az ifjakat, a felnőtteket egyaránt. Ott kell állania az ingadozók mellett, hogy őket az eleséstől megóvja; a háborúságban és kísértésekben forgók mellett, hogy őket megvigasztalja és megerősítse. Ott kell lennie a templomon kivül is az életben mindenütt, hogy védő, oltalmazó karjait kiterjeszsze mindenek fölé s vonzó erejével ujabb és ujabb tagokat vezéreljen el Istennek boldog országába. S ez a megtartó munka ismét nem csupán a hivatalos egyháznak s nem csupán a papoknak a feladata. Részt kell abban vennie mindenkinek, mert az aratni való bizony sok, de az arató kevés. Kérnünk kell azért az aratásnak Urát, hogy az egyháznak minden egyes tagjában egy-egy aratót adjon, hogy semmi el ne veszszen, hanem hogy mi is mind egyen egyen, mint pedig az ő anyaszentegyháza azt mondhassuk az Ítéletben Ő előtte, a mit Ő mondott mennyei ócles Atyja előtt megdicsőittetóse pillanatában: »A kiket nékem adtál, ím megőriztem, és egy is azok közül el nem veszett!« (Ján. XVII: 12 ) Ha így töltendi be a látható anyaszentegyház szent feladatát s így munkálkodunk ebben mindannyian, akkor leszen az egyház a Krisztus igaz anyaszentegyháza, s akkor nem vehetnek rajta diadalmat még a pokol kapui sem. Hamar István. A katonai lelkészség kérdéséhez. Lapunk idei 2. és 5-ik számában Garzó Gyula és Gergely Antal tollából komoly megfontolásra méltó vezércikkek voltak olvashatók a tábori lelkészségről s tábori papságunk bajairól, vallásfelekezeti szempontból. Az ügy kiváló érdekességénél és sürgősségénél fogva helyén láttam a tárgyhoz részemről is hozzászólni, oly hiedelemben, hogy az alábbiak nem fognak fölösleges szószaporításnak tekintetni.