Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-12-11 / 50. szám

lensége felezte meg a háborúk pusztításaiból még megmaradt egyházközségeinket. Valóságos Isten csudája, hogy e rettenetes pusztításokat az a kis része is kibírta a dunamelléki egyházvidéknek. S bár a könyv nem teljes történet, de érdekes adataival »föltárul szemeink előtt a dunamelléki egyházkerület nagy temetője, melyben a XVII. és XVlII-dik században eltemetett halottjai, elpusztított egyházai nagy részben a föltámadás reménye nélkül pihennek*. Mert ezek az egyházak vagy községestül együtt végkép eltűntek, vagy egyes puszták s határrészek őrzik nevüket s romjaikat, vagy mint községek fennállnak ugyan, de lakosai a papizmusba visszakényszeríttetve, legtöbbnyire magyar nemzetiségöket is elvesztettek. Itt. a főváros környékén s a dunamenti harcvonal hosszában egymást érik a sírok, melyekben együtt enyésztek el a református vallás és a magyar nemzetiség. A gyülekezetek megsemmisülésével rendesen együtt jár a róluk való följegyzések elpusztulása is. Innen van. hogy régebbi történetíróink (Ember Pál, Bod Péter stb.) a Dunamellékről tudnak és írnak a legkevesebbet, a mit legszembeszökőbben bizonyít magának Budának és Pestnek példája, hol egészen a visszavivás idejéig (1686) folytonosan vannak református gyülekezetek (Buda, Ó-Buda, Pest), de ezek története oly sürü homályban borong, hogy csak itt-ott ismeretes egy-egy pesti, budai meg óbudai pap neve ; Buda visszavívása után pedig teljes egy századig nem hogy prot. gyülekezetet, de még protestáns vallású polgárt sem tűrt meg a magyarpusztító idegen kormányokkal szövetkezett pápista reakció. Az adalékok nem sok helyen derítik föl, hogy az egyes egyházak mikor fogadták el az evangéliumi keresztyénséget s mikor lettek reformátusokká. Ezeket a nyomokat nagy részt teljesen elsöpörték a török háborúk és a klerikálizmus lovagjai. De a legtöbb helyen felmutatják a világos nyomokat, melyeken visszamehetünk a messzi múltba, közel az eredethez, s e nyomokon haladva, az egyes gyülekezetek összegyűjthetik egykori lelkipásztoraik neveit, fölszedhetik történetöknek a feledékenység kezeiből kihullott morzsalékjait. Csak morzsalékjait, mondja szerényen Földváry ; ámde ezek a morzsalékok nagyon becsesek, olyanok, mint a Sybillák utolsó könyve: annyit érnek, mint az elveszett darabok, sőt talán többet, mert megvannak s egy fáradhatatlan gyűjtő szorgalmából most közkincscsé levének. Földváry Adalékjai a forrásmüvek, a kútfő-közlések értékével bírnak s ebből a szempontból ítélendők meg. A kiadott I. rész az Alsó-Dunamelléki vagy Felső-Baranyai egyházkerület (1518 — 1715) címét viseli, de adatközlései kiterjednek a jelenlegi egész dunamelléki- egyházkerületre. A közlemények, melyek jobbára időrendi sort követnek, nem mindenütt csak nyers adatok, hanem vagy történeti kommentárral kisérve, vagy néhol szerves történet-részletté kidolgozva sorakoznak egymás után. A könyv tehát nem pusztán nyers adattár, hanem kommentált adatok, monografia részletek és többé-kevésbbé kidolgozott biográfiák váltakoznak benne 22 fejezetben. Biografikus részlete a munkának mindjárt a II-dik fejezet, melyben a dunamelléki egyházkerületben született ama férfiak névsorát, néhánynak életrajzi adatait és irodalmi művei sorozatát közli, a kik 1523-tól 1600-ig külföldi egyetemen megfordultak. Közülök hírnevesebbek Ozorai Imre, Kopácsy István, Szegedi Kis István (Dunamellék második püspöke), Czeglédi György (Nagyvárad első református lelkésze). Szegedi Gergely (a híres énekszerző és énekeskönyv szerkesztő), Méliusz Péter (a nagyhírű debreceni püspök és író), Skaricza Máthé, Baranyai Becsi, János stb. Biográfiákat közöl a IV-dik fejezet is, melyben az Alsó-Dunamellék legelső püspökeinek életrajzai olvashatók, a következő rendben : Bakonyi Albert, Szegedi Kis István (1563—1572), Körtvélyesi János (1592-ben), Hercegszőllősi Gáspár (1607), Kecskeméthi Molnos István. Monostori János (1625-ig). Simándi Bodó Mihály (1626 —1631), kik közül Szegedinek és Simándinak az életrajza van leginkább kidolgozva. Püspökök életrajzát tartalmazzák a X., XII, XIII., XV., XX. és XXII-dik fejezetek is, melyekben Barsi Fabritius János (1632—1638). Paksi K. György (1639-1651). Pathai P. Sámuel (1652-től bizonytalan időig), bngvári Gergely (1661 — 1691), 1. Pathai János (1692—1729) és Kecskeméti Pál (1729 —1730) életírását és jellemzését olvassuk. — Ezekben az életrajzokban van ugyan sok hézag, de a mi össze volt szedhető, azt szorgalmasan összegyűjtötte és feldolgozta Földváry. Monografia-szerű része a munkának az I-ső fejezet, mely a Dunamellék reformációját s a prot. egyházaknak a török uralom alatti állapotát ismerteti. Ebben az összefoglaló részben (9—34. 1) a történetíró szólal meg. A történetírók hagyományos felfogásával szembe szállva, kimondja Földváry, hogy »nagy tévedés a törököt nemesebb értelemben türelmesnek képzelnünk a protestantizmus iránt s azt hinnünk, hogy azt különösen és tényleg pártfogolta volna* (29. 1.). »A török, ha őseinket nem háborgatta is lelkiismeretökben, de vallásuk nyilvános gyakorlatát sok és erős megszorításoknak vetette alá, s a kálvinista keresztyént csakűgy lenézte, nyomta és zsarolta, mint a pápistát*. ((33. 1.) A kommentált adatokat, melyek a mű nagyobb részét foglalják el, két csoportba oszthatjuk. Az egyik kisebb csoportban ismert adatok vannak összeszedve. Ilyenek a III-dik fejezet, melyben a Hercegszőllősi kánonokat aláírt lelkészek névsora olvasható, Ember Pál és Tóth Ferencz közlése szerint; a XVI. fejezet, mely az 1674-dik évben Pozsonyba a delegatum judicium elé idézett dunamelléki ref. prédikátorok névsorát közli, mely szerint ebből az egyházkerületből 72 lelkészt gyötörtek meg a Szelepcsényi prímás fanatikusai; és a XVIII. fejezet, mely összehasonlítás kedvéért az .Ember Pál-féle gyülekezeti névsort közli. A második nagyobb csoportban szerző egy csomó eddig ismeretlen adatot tesz közzé, melyek, mint a munka valódi kútfő-közlései, rendkívül becses adalékok a dunamelléki egyházkerület történetéhez. Ezek a becses jegyzetekkel kisért adatok részben a Simándi B. Mihály