Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-02-06 / 6. szám

Csekey káplár szétnézett a kis huszár-csoporton, — Aztán kirántva a kardját, végig vágott a kezeügyébe eső legközelebbi vasas németen. — Utánam, fiúk! A ki áldója van! Éljen a magyar. Sarkantyúba kapta a lovat, — s aztán bele a zajló Tiszába! . . . Utána a többi! . . . Mikorra az őrség felocsúdott a meglepetésből, akkor már Csekey káplár túl a Tiszán ügetett lucskos huszárjaival. — Egyetlen egy sem veszett oda. Mikor aztán megtalálta saját táborát, megtette a jelentést, csak ennyit mondtak neki: Ez jól volt megcsinálva »hadnagy úr!* Csekey hadnagy aztán végig csinálta az egész szabadságharcot. Ott volt Világosnál is — és ott sem adta meg magát. Valamint, hogy később esperes korában sem kapitulált ő senki előtt sem. Köd előttem, köd utánam! — Ötöd magával lóháton, fegyveresen, teljes felszerelésben keresztül ment a muszka táboron. Aztán neki a nagy világnak! . . . Társai csakhamar elszéledtek mellőle. Ki erre, ki arra. Csak úgy toronyirányában. Csekey hadnagy úr is csak úgy toronyirányában baktatott hűséges pejkójával, keresve a világ kerítését, hogy vájjon találhatna-e rajta olyan lyukat, a melyiken kibújhatnék. Lassacskán aztán oda lett a pejkó — s lefoszlott a csillogó egyenruha is. Szűrben, kukorica-nadrágban, betyáros pörge kalappal vetődött be Gyöngyösre. Ott aztán megtalálta a világ kerítését. Csakhogy azon a kerítésen nem volt meg a keresett lyuk! Elfogták a muszkák. Haditörvényszék elé állították. — Azonban volt egy nagy szerencséje. Mint afféle felsővidéki fiú, meglehetősen beszélte a tót nyelvet, — s konyított valamit a muszka nyelvhez is. — Csakhamar beletalálta magát helyzetébe s látva, hogy itt csak a »vagy hatot, vagy vakot* eshetősége állhat fenn: elkezdett rettenetesen lármázni tótul, ruthénül, vendül, muszkául, — szátiszfakciót kérve az erőszakos letartóztatásért. — Még neki állt feljebb. A muszka tisztek kezdették magukat olyanformán érezni, mintha ők most egy óriási bakot lőttek volna; mert a nagy ^elokvenciával előadott vádbeszéd olyas valamit hagyott sejtetni, mintha az elfogott szűrös ember Rüdiger titkos megbízottja volna. Eleresztették hát. Még útiköltséget is kapott. (A rosz nyelvek azt mondják, hogy a nagytíszteletü esperes úr azóta csak egyszer beszélt tótul, 1889-ben Duna-Szent-Györgyön, a püspök-járáskor, a mikor Szentiványi Miklós szolgabiróval találkozott. — Rengeteg módon örültek egymásnak, hogy legalább kibeszélhették magukat tótul). Hanem hát meg vagyon írva, hogy sorsát senki el nem kerülheti. Csekey István ismét beleütközött a világ kerítésébe. Ezen aztán már épen nem volt lyuk. Nagyon erős kerítés volt az. Úgy hitták, hogy: >Nájgebájde!< Bedobták Csekeyt a »többi* közé. — Törzstisztek, polgári kompromittáltak, különféle felekezetű papok, káplánok társaságába. Minden isten-adta hajnalon > megkevesbültek *, mert ilyenkor vitték a vesztőhelyre az elítélteket, s minden isten-adta este »megsokasodtak*, mert ilyenkor hozták be az újonnan akvirált *Kossuth-kutyákat*. Csekey István egész rezignációval nézett sorsa elé. — Látta, hogy a világ kerítésén nincs lyuk, — hanem majd lesz lyuk az ő fején, meg a szivén — a jágerok golyóitól. De hát ... A kiről meg van írva, hogy a tengerbe fúljon: még ha Kecskeméten született is, annak a tengerbe kell fuladnia; a kiről pedig az van megírva, hogy esperessé legyen: annak esperesnek kell lennie, még ha az »Új-épület«-be zárták is. Mert hát sorsát senki el nem kerülheti. A mint vallatják a hadbíróság előtt, oda vetődik egy vasas tiszt. Egyik azok közül, a ki tanúja volt a tiszai bravúrnak. Ez aztán elkezdte befolyásolni az auditort. — Kár volna ezt a vakmerő, bátor katonát főbe lövetni. Mit nyernétek vele? Úgy is már most »Finita la comendia!« Be kell inkább sorozni. — Jó lesz ez *a császár katonájának*. Csak meg kell puhítani. — A jó katona mindenütt jó katona! Diktum-faktum: elmaradt a >Vulver und Blei* és Csekey Istvánt besorozták a Morvaországban lágerozó »Császár-huszár*-regementbe; — természetesen közhuszárnak. A császárhuszárok ezredese pedig vala gróf Pálffy Móric. A huszár-regiment akkor már nagyon »kevert* állapotban volt. Voltak benne a régiekből, voltak benne besorozott honvéd-tisztek, közlegények, s volt egy csomó huszárruhába bujtatott svalizsér, pikás; úgy, hogy minden kápláraljára jutott legalább is egy-két darab »spion*. Ezek között vakarta a lovat Csekey István. El volt izolálva az ezred hazájától — s minden szabadabb légáramlattól, hanem azért mégis csak beszivárgott oda sok minden, a mi nagyon jó volt jó reménységnek. — Hogy Albion ágyúi nem sokára dörögni fognak! — Hogy Abdul-Medsid török császár egész ármádiáját oda ajándékozta Kossuthnak. — Jönnek is már! Ott vannak a gránicon; — s nem sokára beveszik Budavárát. — Hogy a franciák hadat indítottak egész Európa ellen s le fognak fejezni minden >potentátot*. — Hogy az ázsiai szittya ős-magyarok hét sátoraljával jönnek a letiprott Hunnia felszabadítására . . . És a többi és a többi . . . Mindezeket pedig Csekey István együtt tárgyalta az ő hűséges huszárjaival, — úgy, akkor, a mikor lehetett. Devalvált minden hírt a maga értékére s mindent a legnagyobb tapintatossággal hozott forgalomba. — Épen úgy járt el velúk, mint esperes korában a vehemens és nem vehemens ügyekkel. — Szamárság! Ebből a lakonikus megjegyzésből aztán tudták a bajtársak, hogy a hír alaptalan. — A teremtését is a dolgának! Ez meg aztán jelentette: hogy hát, legények, no — lesz ám valami! . . . Mindezeket egyszer aztán megsejdítette gróf Pálffy Móric. Rapportra stimmolta hát Csekeyt, a ki már akkor egész a »káplárságig*, felvitte a sorát. — Hallja kend, Csekey! Ne Kossuthozzék kend itt a legénység között, mert olyan ötven farmatringot utalványozok ki kendnek, a mely testvérek között is megér százat! Hallottam, hogy kend egyszer már megúsztatta a Tiszát. No hát, ha kend még sokáig dörgeti itt az Álbion ágyúit, hát majd megúsztatom én a Morvába úgy, hogy maga Szent Ciril se fogja ki kendet élve. Ne rezonérozzék, hanem adja be a derekát. Úgyis vége van már örökre