Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-02-06 / 6. szám

a kendtek komédiájának. Kendből még lehet valami. Egy hónap múlva őrmester, egy év múlva hadnagy, azután főhadnagy — s kitudja még, mi? Értette? — Értettem. Méltóságos úr! — No hát »marsch!« Itthon ezalatt a rokonok mindent elkövettek, hogy a huszárt valahogyan kireklamálják. Volt is reménység hozzá, mert hát Csekey István pap volt, a pap pedig nem kötelezhető a katonai szolgálatra. Csakhogy ez a dolog nehezen ment. Mert a reklamáló főesperes, az akkori madocsai pap, Ráckevi Eötvös Sándor, Csekey közel rokona, valamint a többi rokonok is, mint Gerenday József bölcskei pap, Kálmán Dániel kölesdi pap, Szászi József gerjeni pap (ez utóbbi Józsefstadtban halt meg) mind notórius, rendőri felügyelet alatt álló rebellisek voltak. Hanem hát, hogy hogy nem — egyszer csak mégis elsült a dolog, bár nagyon furcsán kezdődött. Káplár Csekeyt ismét rapportra stimmolta gróf Pálffy Mór. — Csekey káplár! Tegye le a csákóját! Úgy történt. — Csekey káplár! Oldja le kend a kardját is. Az is úgy lett. — Most pedig, »Tisztelendő úr!« üljön le és gyújtson rá, itt a szivar. A »Tisztelendő úr« rágyújtott. — Nos hát — kezdi újra az ezredes — nekünk tábori papokra van szükségünk. Magyarokra. Jó, igaz szivü lelkiatyákra, a kik az összmonárkia ügyét hiven szolgálva, tudják lelkesíteni a hadsereget. Ön erre alkalmassá teheti magát. Tud magyarul, szlávul, a németet is tördeli, — miért menne vájjon a ómagyar korona országba?* Legföleb kap egy rozoga parókiát, silány fizetéssel, míg itt fényes állás kínálkozik. — Ugy-e, elfogadja? — Nem én, méltóságos uram! — És miért nem? — Azért, mert én akarva, saját jószántomból a németnek sem papja, sem katonája nem leszek. Elvörösödött gróf Pálffy Móric ezekre a szavakra. Dühösen megrázta a csengettyűt. — Hívják a profoszt. Már most aztán a Tisztelendő káplár úr is kezdte magát nem jól érezni. — Itt van már megint a világ kerítése. — De hát hol van rajta a lyuk? (Albion ágyúi, Abdul-Medsid hadserege, — Francia ármádia, — Hét sátoralja szittya-magyar! Most segítsetek! — Hát ha még a szalmazsákokat megvizsgálják! — Ott vannak a proklamációk. Ugyan édes Bodor Mihály őrmester uram, volt-e kendnek annyi császári-királyi rebellis huszár-esze, hogy eltette ezeket az útból — elmélkedett magában Csekey.) A profosz szalutált. — Profosz! — mondja az ezredes — kérdezze meg a magazinost,, hogy van-e készletben valami cserepáranzug ? Pofoncsapott holcmüsli, fekete kamásli stb. Néhány perc múlva megjött a jelentés, hogy igenis van. — Csekey káplár! Szivart le! Csákót fel! Oldalra a kardot. Zsinórra a kezet! Profosz! Ezt a Kossuthot leviszi a magazinba. Lehúzza róla a huszár-ruhát. Aztán felöltözteti komisz cserepárnak. Adjanak neki obsitot, aztán menjen a pokolba. — Marsch! Hanem aztán a folyosó végéről — minden reglement dacára is visszaszólította Pálffy Mór az obsitost. — Hát tudja, én nagyon sajnálom magát, hogy itt hágy bennünket. Na de azért én azt hiszem, hogy még lesz magából valami. így jött aztán haza cserepár-kosztümben a vitéz Atilla-huszár, a ki átúsztatta a Tiszát, kivágta magát Világosnál, várta a halált Gyöngyösön és a Nájgebájdéban; vakarta a lovat Morvaországban, szemébe nézett Pálffy Móricnak — és sehol, soha meg nem retirált. Sem huszár, — sem esperes-korában. Lett aztán cs. kir. törzstiszt helyett dunavecsei káplán, — a »Feld-Páterság« helyett pedig a dunaföldvári kis ekklézsia jutott neki, a honnét a szinte kicsiny várkonyi egyház választotta meg papjául. Aztán ott is maradt. Gróf Páffy Mór jóslata mégis beteljesedett. Csekey István lett először egyházmegyei aljegyző, majd főjegyző, — azután egyházkerületi tanácsbiró, majd később esperes — s ezt a szép hivatalt viselte 20 esztendeig. Tehát mégis lett belőle valami! * * * íme, így kerültek össze hajdan Morvaországban, most meg a »Füstkarikák «-ban gróf Pálffy Mór és Csekey István. Pálffy Mór nyugodjék békével, — a káplárját pedig éltesse az Isten az emberi kor legvégsőbb határáig! Kálmán Dezső. MISSZIÓÜGY. A Lorántffy Zsuzsanna-egyesület az 1897-ik évben. Az 1898-dik évi közgyűlésen felolvasott titkári jelentés. Egyesületünk áldásos eredményei a mult évben főképen erkölcsi tekintetben magaslanak ki, messze túlhaladván az anyagiakat s alapos reményt nyújtva arra, hogy Isten segítségével szilárd alapját képezendik a további fejlődésnek is. Tagjaink, kiknek száma 203-ról 269-re szaporodott, az elmúlt évben is szorgalmasan látogatták a hétfőn délutáni órákat, a mennyiben átlag rendesen 30—35-en voltak, habár — sajnos még mindig jelentékeny számmal vannak olyan tagjaink, a kik ez összejöveteleket alig ismerik. A kik azonban részt vesznek, azok ép oly szorgossággal dolgoznak, mint a mily figyelemmel hallgatják a varró-óra befejezéseül tartott biblia-magyarázatot. Ezek az összejövetelek rendszerint fél 4-től 6-ig tartanak, a mikor aztán a többi tagok eltávozván, a bibliai előkészítő óra tartatik meg azok részére, a kik a vasárnapi iskolákban tanítanak. Ezeket az előkészítő órákat, valamint a biblia-magyarázatot, a mult évben is rendszerint nagyt. Szabó Aladár úr tartotta. Az egyesületi tagok gyermekei számára tavaly felállított vasárnapi iskolát nemcsak fejlesztettük és népszerűsítettük, hanem annak mintájára ugyan-ilyeneket szerveztünk és tartunk fenn a legszegényebb néposztály elhagyatott gyermekei között, előbb a IX. kerület, majd a VIII. és V. kerületi szükséglakásokban, az úgynevezett barakkokban. Midőn ugyanis segélyezendő szegényeink látogatása alkalmával, a mit a lefolyt évben is folytattunk, a barakkokban is megfordultunk, a kint lakó felügyelő arra a leírhatatlan lelki nyomorra tett figyelmessé, a melyben lakói élnek s a minek következtében gyermekeik, egy egész ifjú nemzedék, végleges elzüllésnek van kitéve. S láttuk is, hogy egy gyermeket eltoloncoltak. E becsületes ember egyszerű, de megrázó szavai ébresztették fel bennünk azt a gondolatot, hogy mi is próbálkozzunk meg azzal a munkával, melyet külföldön évtizedek óta igen szép eredménynyel folytatnak, t. i. a