Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-12-18 / 51. szám

nál nagyobb dicsőség, ilyen időben ajzani fel a lantot, s dalolni eszmékről, melyek örökkévalók ; érzelmekről, melyek az égig emelnek; emberi gyarlóságról, mely lesújt, ha a világ érzéketlen is irántuk. Ehhez azonban teremtő nagy genie kell, egy korszak átalakításához való isteni erővel. Szerettem volna ezt találni meg az ?Uj Énekeskönyv* szerkesztőjében. De nem találom, a legnagyobb sajnálatomra. Begedi ügyes verselő, de nem elég mély poéta. Versei gördülnek, peregnek, de rezonanciát nem igen keltenek a szívben. Elvei, melyeket e régi énekek átdolgozására nézve előszavában felállít, egytől-egyig helyesek, igazak. De keresztülvinni nem tudja őket; legalább még 1887-ben nem tudta. Megtartottam — ügy mond — mind a 150 zsoltárt. Igen helyes, mert valamennyi isten igéje. S épen a sokszor elhagyásra ítéltek közül kerültek ki a kötet legszebb énekei, pl. a CXXV. és CXXXVII. zsoltárok a maguk szép hazafias tartalmával. Nem volt ilyen szerencsés a másik jó elvvel, melyet a kevés igazításra szoruló énekek átdolgozására nézve követ. Ezeknek, mondja Begedi: >egy hibájuk van csak; a szabatos versmérték ingadozása, vagy épen hiánya. A kinek sikerül ez egy hibát eltüntetni, a nélkül, hogy a tartalom szenvedne (a mi még nem igen nehéz feladat) és a nélkül, hogy a mértékhez igazított új verssorok visszatetszést keltenének (a mi már igen nehéz feladat), az fogja énekügyünknek a legjobb szolgálatot tenni.« De ez nem sikerült neki; egyáltalán nem sikerült. A legszebb hasonlatok elvesznek tolla alatt pl. I. 2 vers. XLIÍ. 1 vers, LXXXIV. a vége, és még annyi más. Tartalmilag csonkulnák, mint a VIII., a XXIII dik s a XC-dik, melyből csak azok a strófák szépek, melyek megmaradtak eredeti mivoltukban stb. De talán a legkardinálisabb hibája a kötetnek, hogy a legtöbb átdolgozott ének a dalnak lüktető elevenségét, a himnusnak magával emelő erejét s méltóságát elvesztette, s vagy tan-költeménynyé, vagy elbeszéléssé laposodott el, pl. a XV., XX., LIV., XLV., XCII., CXXI. zsoltárok, a 27., 29., 35., 36., 37., 38., 40., 84., 92., 149. stb. dicséretek. A legtöbb megrövidítésnél nagyon önkényűleg járt el a szerkesztő, mint pl. a XXIII. zsoltárnál, a VIII.-nál és a bűnbánati énekek nagy részénél, s azután a jelenlegi énekes könyv 108. és 116. dicséreteinél, melyekből egy-két strófa maradt meg; pedig többet érdemelnének, Megsinlették a rövidítést még a 62. s 64-dik, igazán szép énekeink, s még mások is. Elhagytam, mondja tovább a szerkesztő, az idegen szavakat mind. Hát ez nem volt helyes, mert az Allejujah, a Hozsánnák, Sión, Jeruzsálem, Kherubimok, Babylon, mind jó ismerősei a népnek, s kiválóan alkalmasak, hogy általuk jellegzetesekké váljék az irály, a mit Begedi könyve érzékenyen nélkülöz. Az írás s a zsoltároknak, dicséreteknek megvan a maguk sajátos nyelve, melyben azok, hogy úgy mondjam, élnek. Sa mely ének ezt a köntöst nem ölti magára: idegen és jövevény lészen s marad. Verselése elég gördülékeny; a rhytbmus iránt van érzéke, a rimek iránt annál kevesebb. Vannak énekei, pl. a XVIII., a melyiknek a verselése egy cseppel sem különb a. réginél. Gyarló rimei, melyeknek kedvéért pedig sok jó szórendet felforgat, semmit sem járultak hozzá munkája szépségéhez. Pedig ma már színesebb, gazdagabb a nyelv, mint Szenczi Molnár Albert idejében. Leginkább nélkülöztem azonban, úgy az átdolgozott, mint az eredeti énekekben az erőt, a hitet, a mélységet. De ezt nem is csodálom. A korszellemből nem igen meríthetett; nem a Dávid korát éljük, sem nem Esaiásét, s ez a mienk nem alkalmas arra, hogy vallásos érzelmeiből mindjárt 350 ének fakadjon. Én azt hiszem, ha szerző kevesebbel beéri, jobbat adott volna. Maga pedig a korszellem irányítására gyenge. A mi az énekek beosztását illeti, egészen mellékes dolog, hogy a régi marad-e, vagy a régi tartalmat felölelő új lesz-e, mint az előttünk fekvő könyvben. Új ének van a könyvben 41. Bájuk is illik általánosságban, a mit az egész kötetre elmondottunk. Van azonban köztük néhány, melyet kevés igazítással léhetne használni. Igen szép a 9 dik, talán az egész kötet legsikerültebb darabja; szép még a 17-dik és 47-dik. Az átdolgozott zsoltárak közül legszebbek a XlX-dik és XXIV., meg a XXIX-dik; ezek így jöhetnének az új énekes könyvbe. Kis igazítással használhatók lennének a LIV., LVII., LXI., LXXII., XCIV., CXXV1. s az említett szép halottas énekek. Az átdolgozott dicséretek között is akadna még valószínűleg, bár ezek közt többet rontott, mint javított a szerkesztő. Nyelve nem köl'ői, bár itt-ott elevenségben eléri azt. De azon már igazán csodálkozom, hogy a magyar-ladi pap, hogy írhat ilvenyket : »Védve van az igaz Istentől* (XI. 1. v.), vagy: »Ki lesz vágva* (II. 2 v.), vagy hogy nem tudja a különbséget az »éled« és »él« között (I. 2. v.) Dicséret mégis e munkának, mert szinte űttörő. Dicséret a bátorságnak és kedvnek, mely ilyen meddő napokban ilyesmire vállalkozni mer. Örvendek a munka megjelenésének, mert legalább újra felhívja a figyelmet egy égető szükségre. És sikerült darabjaiban megmutatja mikép kell, — a hibásakban, hogy miként nem kell végezni a munkát. Ótestamentumunk már az Úr jóvoltából van szép is, jó is. Úgy kellene csinálni, s úgy meg is lehetne csinálni az énekes könyvünket is. Ennek a munkának előharcosa Begedi, s tiszta szívből kívánom neki és egyházunknak, s hiszem is, hogy fog ő még több eredménynyel, több babérral s az Isten nevének nagyobb dicsőségével is munkálni még. Gergely Antal, fegyházi lelkész.