Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-12-18 / 51. szám

ügyei és intézményei iránt mutatkozott. A nagy gyülekezetek több szavazata, a konventi tagok választásának a presbyteriumok köréből az egyházkerületekre átruházása nagy érdeklődés tárgyai voltak a zsinaton; de az egyház belső erősítésére itt se történt jóformán semmi jelentősebb intézkedés. S ez az egyoldalú munka az egyházban hova-tovább mind egyolclalúbbá tette az egyháztagok, a pásztorok és a hívek egyházi gondolkozását. Konventjeink, kerületi gyűléseink jegyzőkönyvei és lapjaink közleményei ebből az időből arról tanúskodnak, hogy a magyar protestántizmus csaknem egészen az egyház külső építésére koncentrálta az erejét. Világi uraink elégnek tartották, ha egyszer-kétszer megjelenve az egyházi gyűléseken, ott egy kis egyházalkotmányi vagy iskolai politikát űztek; azontúl az egyház templomi, irodalmi, társadalmi és humanitárius életére nagyon csekély gondot fordítottak. Lelkészeink, régi szokás és tradíció szerint, elvégezték a templomi s más papi funkciókat, megtartották a presbyteri gyűléseket, eljártak a traktuális gyűlésekre, de a cura pastoralis, a belső misszió, az egyházi irodalom, a hitápolás és erkölcsnemesítés, az ifjúság és a felnőttek valláserkölcsi ügyeiben keveset tettek. Nem volt szokásban, a papnöveldékben sem tanították, az egyházi felsőbbség se kivánta az intenzivebb egyházi tevékenységet. így aztán a világi elem nagy része előtt az egyház pusztán jogi ós kulturális, igen sokszor csak politikai érdeklődés tárgyává, s a gondnokság és presbyterség az egyház jogélete és gazdasági ügyei fölött őrködéssé zsugorodott össze. Sou maga a lelkipásztorkodás is csaknem kizárólag a prédikálás ós adminisztrálás terére szorítkozott s a legtehetségesebb papok a politikai vagy nem-egyházi irodalmi térre csaptak át, hogy ambíciójuknak ós tehetségeknek tért nyissanak. így állott elő a közelmúlt időknek az a sajátság a jelensége, hogy leghíresebb papjaink politikai és világi irodalmi szereplősök miatt s nem egyházi érdemeikkel lettek ünnepeltekké. Az összezsugorodott, ellankadt egyházi élet nem nyújtott elég tért tehetségük egyházi érvényesítésére. Jöttek e közben a mindent felölelő politika nagy kinövései. A korteskeclósek és választások erkölcsromboló hatásai. A vallásilag magára hagyatott nép elvallástalanodása vagy szektáskodásba átcsapása. A megnehezült életviszonyok s a túlzó demagógok által terjesztett agrárszociálista felforgató eszmék. S több efféle. Ezeknek együttes hatása alatt a rögtönözve behozott egyházpolitikai törvények közepette sok lelkipásztor egyszer csak arra ébredt, hogy hívei vonakodnak az egyházi acló lizetésétől. Itt a gyermekeket igórik el idegen vallásnak a vegyes házasok. Ott ki'éréssel fenyegetőznek az egyházi adó miatt. Itt nazarónus és baptista szekták ütik föl fejüket. Ott az agrárszociálista tévelygéseknek esnek a hívek áldozatul. Szórványosan immár a felekezetnólküliség is toborz híveket híveinkből. Nem egy helyen pápistás szokások és gondolkozás kezd lábra kapni a gyülekezetek körében. Mindeme sajnos kórtüneteket most már hónapról-hónapra adatszerűen szemeink elé tárja az egyházi statisztika, mely megdöbbentő folytonossággal bizonyítja azt, hogy az új egyházi törvények óta a tényleges átállás és törvényes eligérkezós révén havonként száz meg száz, évenként ezernél is több tagot vészit a református egyház. Ez a belső sorvadás kétségtelen jele. Ezt a szomorú tényt lehet szépítgetni ezzel is, azzal is; lehet magyarázgatni azzal, hogy túlságos nagy az egyházi adó, s mit tudom én még mivel. De sem elhallgatni, sem összedugott kézzel tótlenül nézni tovább nem szabad. Az agyonhallgatás, a tétlenség taktikája itt az öngyilkossággal azonos. Meg kell nevezni a maga nevén a bajt, s aztán erélyesen az orvoslása után látni. Jam proximus ardet. Periculum in mora. Lapunk ezt a diagnózist régen megcsinálta. Régóta hirdeti, hogy a hitetlenség, a vallás-erkölcsi elernyedés a mi föbajunk. Az egyházi tengődós minden kórtünete ebből a fő s mindent befoglaló bajból származik, hogy megfogyatkozott bennünk az evangéliumi keresztyén hit ereje. Az áttérések és eligórkezósek kétségtelenül a meggyengült hit kifolyásai; a valódi hivőt semmi földi hatalom nem bírhatja hittagadásra. Bizonyítja a vértanúk s a hitvallók példája. A szektáskodásnak az a lélektani kulcsa, hogy a távozó nem kapott elég lelki táplálékot az elhagyott egyházban. Hiterős, jó lelki gondozással ellátott egyházból nem szoktak menekülni a hitszomjas lelkek. A szociálizmus és a felekezetnélküliség ragályai is ott fertőznek leginkább, ott terjednek a legkönnyebben, hol az élő keresztyén hit meg van ingatva. Példa rá Franciaország, hol az ál-liberális törvény szintén megengedi a felekezetnélküliséget s hol 1896-ban a 38 72 millió lakosságból 7.684,906-an vallották magukat felekezetnélkülieknek. Ezek a kétségtelen adatok ós tapasztalatok győzzék meg a még tamáskodó lelkeket a felől, hogy vallás-erkölcsi életünk elsatnyulása a mi főbajunk; hogy azért beteg az egyház, mert beteg benne a hit; hogy azért erőtelen és hatástalan