Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-12-04 / 49. szám

Adminisztrátor korában neki sem volt háztartása, rektorának sem; mindketten nőtlenek voltak. Hétről-hétre bekopoktatott náluk egy-egy peregrinus, afféle kaputos csavargók, sorsot és esperest átkozó elzüllött lenyek, a kiket a két fiatal úr rendszeresen a kurátor nyakára rázott, A kurátor megsokallotta a dolgot, s meginterpellálta az ifjú atyái. — Tiszteletes uram ! miféle rangbéli emberek ezek a peregrinusok? — Hát tudja kigvelmed, azok bizony olyan kicsapott káplánok, kicsapott preceptorok, kicsapott jegyzők stb. effélék. — Ertem ! Hanem hát hozzuk rendbe a dolgot és állapodjunk meg olyanformán, hogy ha az a peregrinus úr kicsapott tiszteletes lesz, azt lássa el tiszteletes uram; ha kicsapott mester lesz, azt lássa el rektor uram, ha kicsapott jegyző lesz, azt lássa el notárus uram; ha pedig kicsapott kurátor lesz, azt majd ellátom én. A morálja pedig az a dolognak, hogy legyen előttünk gyanús minden úri kéregető, még ha kolléga is. Én tudom azt, hogy Spurgeon is, Bersier is, Cheneviére is, Munier is összeprédikáltak egy-egy templomot, de azok a tarisznyán kivül egyebet is vittek magokkal. Aztán nem is szükséges mindenütt a Spurgeon tabernaculuma. A mindenütt, jelen való igen kis helyen is megfér. KÖNYVISMERTETÉS. Magyar Protestáns Egyháztörténeti Monographiák. I. kötet, írták: Zoványi Jenő, Bevéss Kálmán, Payr Sándor, Földváry László. Budapest 1898. A magyar prot. irod. társaság kiadványa. Nagy 8-ad rétben, 245 lap. ára 1 frt 60 kr. Megrendelhető Hornyánszky Viktornál. II. A harmadik tanulmány Payr Sándortól van, »Magyar pietisták a XVIII. században« címmel. Egy elfeledett és bemohosult korszakról lebbenti fel Payr a fátyolt, a feledés fátyolát, melyet a kegyelet hiánya és az ódium theologorum borított azon nemes férfiak emlékére, kik az első reformátorok után legtöbbet és legönzetlenebbül tettek a magyar protestantizmus érdekében. Ápolták a tudományt, hatalmas irodalmat virágoztattak fel, megmentették a végenyészettől azt az egyházkerületet, a melyet a többinél .sokkal borzasztóbban sújtott az ellenreformáció lelketlensége. És mégis feledik őket, mert pietisták voltak. Ugylátszik, hogy a magyar szörnyű >józan« volt minden időkben a vallásosságban. A XVII. század nagy puritánja, Tolnai A János épen úgy ennek a józanságnak lett áldozata, mint szegény Apáczai Cseri János, mert még szólni is mertek az oly lelkészek ellen, a kik csak a »kleba« szempontjából tekintik hivatalukat. Bátai György, kolozsvári első pap, még a szószékről is kiprédikálta Apáczait. Hasonlóképen jártak a XVIII. század pietistái is, kik közül Tóth Sipkovits József szuperintendenst egyebek között még azzal is vádolták, hogy a kálvinistákkal eszik és iszik. A XVII. század második felében tűrhetetlenné vált. scholastikus protestáns orthodoxia reakciója hazánkban is jelentkezik. A coccejanizmus, Arndt és Gebhard miszticizmusa a reformátusoknál, a pietizmus pedig az evangélikusoknál mind nagyobb bódításokat tett. A pietizmus hozzánk egyenesen Haliéból hatolt be, hol számos magyar hallgatta Franckét s hazajővén, eszméit meg akarták valósítani, s intézményeit utánozni törekedtek. Jellemző, hogy a magyarok Francke iránt lelkesültek, de epigonjait már kevésre becsülték, s azért a mester halála után nem is igen látogatják Hallét. Ide haza vegyes érzelmekkel fogadták a hallei növendékeket. Ellenségeik persze a papok közül kerültek ki nagyobb számmal; de akadtak világiak is, kik épen nem rokonszenveztek velők. A felvidéken a sokat üldözött és szenvedett Krman Dániel szuperintendens volt a pie tisták legfőbb ellensége, kit Szirmay Miklós világi úr is támogatott. A rózsahegyi »forradalmi« zsinaton »az Ur szőlőjét pusztító rókáknak és rókafiaknak» kiadták az utat és e vidéken nem is jutott a pietizmus nagy jelentőségre. Ellenben a Dunántúl, a hol valósággal ilyen buzgó emberekre volt szükség, a világiak nagyon megtudták becsülni Őket, s pártfogóik között az evangélikus egyház oszlop-embereit, ellenségeik között csak néhány obskurus lelkészt találunk. A pietisták meg is érdemelték ezt a pártfogást, mert úgy szólván újjászülték ezt a borzasztóan feldúlt kerületet. »Bárány főesperes nyugodt, biztos állomásáról, Nagy-Vázsonyhói — Ábrahám hitével szivében, isteni küldetést látva útjában — kimegy idegen földre, rendezetlen viszonyok közé Tolnába, hogy szét ne oszoljék a nyáj, melynek nincs pásztora«. A többiek követték példáját és úgy gyűjtögették össze a szétszórt csontokat. A népnek valóságos nevelői voltak, kik a vallásos életnek élesztésére a konfirmációval, lelkiismeretes vallástanítással, házi istentiszteletekkel. népies művekkel, énekekkel stb. roppant sokat tettek. Fellendítették a tudományos és gyakorlati irodalmat. Bél Mátyás korának európai hirű tudósa, kit még XII. Kelemen pápa is támogatott, a középiskolai oktatásügy újjá szülője, a történeti és földrajzi irodalmat ma is nagy becsű munkákkal gyarapította. Bárány György az első, ki neveléstani munkát ír magyar nyelven. Torkos András, Bárány György és János, Sartorius bibliafordítók. Munkásságuk gazdagságát jellemzi, 'hogy nyolc káté, három gyermekek számára írt vallásos mű, 11 neveléstani és theologiai szakmunka, öt bibliafordítás, hat imakönyv, két énekes könyv, 18 egyéb vallásos irat, 11 földrajzi és történeti munka, hat kötet egyházi beszéd, 11 különféle alkalmi vers, 10 egyetemi értekezés csak azon munkák száma, melyet Payr felsorol. És mindezekhez hozzá tehetjük, hogy működésüket kiválóan jellemzi a magyar nyelv és magyar szellem. Bárány György a tanításban is részt követelt a magyar nyelvnek és azt a szellemet ébreszti fel és képviseli társaival együtt, melynek már a megelőző században oly lelkes, de sikertelen munkása volt Apáczai is. Még a tót születésű Bél Mátyás is büszkén vallja magat magyarnak s Pozsonyban, hol alig volt helye a magyar nyelvnek, ezt is beviszi az iskolába, a mint némely fenmaradt emlékek után következtetheti. A lelkészek iránt igen szigorú követelésekkel lépnek fel s azt kívánják, hogy valósággal a földnek savai, a világ világosságai legyenek. Ha a lelkészek összejönnek, mondja Bárány Gy. cura pasforalisa, »ne a lisztről, de a tisztről, nem a telkekről, de a lelkekről, nem a gyapjúról, hanem a mennyei 'szoros kapuról beszélgessenek.« Érdekes Hrabovszkv Györgynek egy kívánsága, melyhez kötötte volt a hegyes-kis-somlói lelkészi állás elfogadását, t. i. hogy mint addigi egyházában Várpalotán, lehessen neki árvaházat és alumneumot alapítani s tartani fenn