Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-10-30 / 44. szám

és a humorisztikus csak mellékesen használnak. Nagy veszteség az egy emberre nézve, ha nem tud nevetni, de egy mosoly is különösen akkor hasznos, ha vele könnyedén le tudjuk magunkról rázni az alkalmatlant, nem pedig ha arra tanít, hogy ápolgassuk is azon alkalmatlant. Az élet komoly dolog, és a szélesszájú vigyorgás még soha senkit nagygyá vagy jóvá nem tett. A legmagasabb humor, a minő például az Aristophanesé, csak időközönként jó, épen mint a pástétom. Senkisem táplálkozik pusztán borssal vagy vaníliával. Szerelje föl az ember gazdagon a maga lelkét; mint a hogy föl van szerelve Thorwaldsen muzeuma Koppenhágában, a kitűnőségnek minden hangulataival, és alakjaival, a mi Urunknak szelid méltóságától és a tizenkét apostoltól lefelé a görög Cupidók és a halfarkú tengeri lovak tréfás alakjaiig, de ne foglalkozzék a puszta nevetéssel, se pedig ne rontsa meg saját értelmi világának szemét a torzképekre és karrikaturákra való folytonos gondolással. Nincs az elme sekélységének biztosabb jele, mint némelyeknek azon szokása, hogy a dolgokat mindig csak tréfás oldalukról nézik, mert a tréfás, mint Aristoteles megjegyzi, mindig csak a felszínen mozog. Ha a humoros elbeszéléseket és jellemrajzokat, a melyeket korunk oly bőségesen termel, csak alkalmilag, pihenésünk közben, mint egy jó vígjátékot olvasgatjuk, bátran lehet azokat ajánlani; de a szépművészetek gyakorlása és tanulmányozása egészségesebb táplálékul szolgál a komoly tanulónak, mint a tréfálkozó és embergyalázó emberiség nevettető vázlataival való foglalkozás; és egy kellemes darabnak a zongorán való eljátszása, vagy valamelyik ókori bölcs egy mélyértelmű mondásának anyanyelvünkre való lefordítása, mindig hasznosabb módja a komoly tudománytól való elfordulásnak, mint az úgynevezett mulattató könyvek olvasása. Ez csak olyan foglalkozás, mely az életnek teljes tespedésre szánt napjaira és a leglustább elméjű emberek számára való. (Folyt, köv.) Gsiky Lajos. TÁRCA. »Legyen világosság!« (Október 31-ikére.) Meg volt teremtve ég, föld, tengerek. Megnyílt a tér s idő végetlene. De mély sötét ül a vizek szinén, Táplálja bár az Úrnak szelleme. Milljónyi lét bölcsője ott kering Mérhetlen ég sötétlő távolán, S a sejtelem világa sem hat át Teremtetése titka fátyolán. A forrongó erők csatája még Nem ismerős ... A czél bizonytalan ! . . . Kietlen áll a tér végetlenén A földgolyó s csupán a léte van. Az sincs talán?! Az alkotás zaját Míg nincs ki hallja s nincs, mi látható: Népes lehet a mérhetetlen ür, E lét csak álom és nem a való! De szól az Ür! S a semmiből való Teremtetés csodája megjelen. Első szavában adva már a czél, Mi győzni fog időn s enyészeten. Mit ezredek milljói s most kelő S tünő világok visszazengenek: «Legyen világosság!* mondá az Úr, S a lét erői hatni kezdenek. «Legyen világosság!* Hány ezredév Zajlott le már a vén idő során ? Hány nemzet élt e föld határain? S örök felejtés ül ma csak porán! Hány büszke trón s világverő hadak, Tünének el örökre, nyomtalan ?! — Mint százados tölgyet villám ha sujt, Bár törzse ép s virúló lombja van! — Téged kerestek ők is Alkotó! Világodat szomjúhozá szivök. S bölcs czéljaid mert föl nem ismerék: Enyészetük forrása lőn hitök! Ledőlt a Baál s Zeüsz oltára, mind, S gúny tárgya lőn a sok olymplakó . . . S gúlája csöndjiben mit álmodik Szerápisz mellett a nagy Fáraó . . . ? Nem ... Óh nem ily világ szövétnekét Gyujtád Te meg, képmásod kebliben! Nem érezé még senki lelkedet Hellász napos, olajfás berkiben! Egész világ járomba tűrhetett A légiók kemény csapásitól: Csak pusztulás, a mit reánk hagyott Örök gyanánt a büszke Capitól! Sok ezredév borúja vonta bé Örök szerelmed égő csillagát, .. . Míg Betlehem jászol-szülötte jött S engesztelőn feláldozá magát. És újra zenge szód, nagy Istenünk, Mint egykor, a teremtés hajnalán, Te szent fiad vére közié velünk: «Akaratod legyen meg óh Atyám!* «És lőn világosság!* A máglyafény Sok századok éjében ott lobog. Száműzetett Atyánk szerelmed és Földönfutók a hü Apostolok . . . S a mennyi köny, — a mennyi vérpatak Fakadt Uram forró szerelmedért, — Kit, mert világosság forrása vagy, A bűnbocsátó szolgahad nem ért: — Ha összefolyna, tenger lenne tán? De azt lemosni mégis hajh! kevés, Mit szent nevedben vétett, Ellened Az önmagát bálványzó tévedés. De, mert kevés Rómának egy halál: Sebét saját kezével tárja fel ...! Huss lelke szól a máglya lángiból: «Feltámadok! Csak testem hamvad el!» *És lőn világosság!» A wormsi hős Nem féli már a kínos tűzhalált. . . A gályarab míg lánczát csörgeti: Gyötrelmi közt nyugtot, vigaszt talált.