Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-10-30 / 44. szám

Allén bibornok (Alanus Britannieus) és kora (1532—1594). — Az angol egyházpolitika történetéből. — (Folytatás.) Vessük össze ez iratokkal egy különös részletét annak a levélnek, melyet Parsons sok évvel ezután (1597. június 30-kán) Don Jüan d'Idiaquez-hez írt, a melyben a jezsuita egész nyíltan leleplezi a skót királynő előtt a gyilkosságra irányuló szövetkezést. Emlékező tehetsége a faképnél hagyhatta őt, a mint Knox észreveszi, de eltekintve a való tényállástól, figyelmet érdemel e részlet, mert szabad áttekintést nyajt részünkre azt illetőleg, hogy az e tárgyban folytatott alkudozások minő világításban tűntek fel az illető író erkölcsi érzéke előtt. Parsons panaszkodik, hogy ellenségeinek, Morgan-nak és Paget-nak kártékony befolyása a Mary gondolkozás módját oly helytelen irányba terelte, hogy ez a méltányossággal össze nem egyeztethető panaszokkal állott elő a Guise herceg ellen. »A királynő írt — mondja Parsons — hogy némi dorgálásban részesítse a herceget és a glasgowi érseket azért, mert elmulasztottak átszolgáltatni egy bizonyos pénzösszeget, a Morgan és Paget kérésére, egy bizonyos Angolországból való fiatal ember részére, a ki megfelelő jutalom fejében, megígérte nekik, hogy megöli Anglia királynőjét. Való tény, hogy a herceg és az érsek átlátták, hogy a szóban forgó egyén egy hitvány ember volt és hogy semmit sem vinne véghez, mivel esetleg kikergetnék; ezért tehát megtagadták a pénzösszeget. Ime, ez volt az, a miért Paget és Morgan ösztönözték a királynőt, hogy dorgálja meg őket.« * »E figyelemreméltó incidensnek ilyetén története, a mely ez alkalommal első ízben tétetett közzé, olyanoknak az előadásai nyomán van előtárva, a kik személyesen ismerősek voltak a tényekkel és — jegyzi meg Knox bámulatos őszinteséggel, — e tények következményeivel*. A Guise herceg és a mayenne-i herceg abban állapodtak meg, hogy biztosítják egy jelentékeny pénzösszeg lefizetését oly egyén számára, a ki hajlandó Erzsébet királynét megölni. Egy érsek, maga a pápai nuncius, egy püspök, egy bibornok, a spanyol ágens, Fülöp király »és talán maga a pápa is, a legcsekélyebb roszalásuknak sem adtak kifejezést e fölött, sőt inkább azt a nyilvánvaló hasznot tárgyalták, a mely a vallásra nézve következhetnék be akkor, ha az az istentelen asszony, bármi módon is, halál révén pusztulna el lábuk elől*. Az itt feltárt eseményekben alig van valami valóban, a mi meglepetésünkre szolgálna. Ók mindenkép azon mesterkednek, hogy igazolják s kelettel és névvel lássák el egyikét ama sok rendbeli szóbeszédnek, melyek az Erzsébet udvarába beszivárogtak az ő élete ellen tervezett kísérletekről, melyeket erősen tervezgetnek és jóváhagynak a katholikus felekezet klerikális vezérei, és hogy mindent * A Parsons kérdéses levelének egy része, angol fordításban megjelent Tierney-nél, III-ik kötet 59. lap. elkövessenek arra nézve, hogy erősítsék a királynő leggonoszabb balsejtelmeit. Élénken kiszínezik a Ridolfi ügyben V. Pius ellen felhozott vádakat s az elhihetőség mázával vonják be Parry-nak és másoknak különös tudósításait ama' helybenhagyásról, a melyben bizonyos angol egyházi méltóságok részeltetik titokban a hasonló tervezeteket. De hát ez gyilkosságnak a korszaka volt és mi hajlandók lehetünk megállapítani a büntető-javaslatot ama fanaticizmust és vallásos túlbuzgóságot illetőleg, a mely pillanatra elvette az összeesküvők szemevilágát saját magasabb erkölcsi neveltetésük dacára. A »Letters and Memorials of Cardinal Allén* olvasóiban a meglepetését nem maguk a tények keltik föl, hanem azok a beszédek és fejtegetések, melyeket Knox ezeknek az embereknek a szájába ad. A nuncius szavai és a Tassis hangja azt a'fmeggyőződését vonhatják maguk után, hogy a szóban forgó cselekedet egyáltalán nem volt elismerésre méltó. De Knox aligha fogja ennyiben hagyni a dolgot. »Az ő lelkiismeretükannyira tiszta volt ebben a kérdésben, hogy szavaik semmi kétségeskedést nem mutatnak.* Hogyan igazolták tehát ők magukat ? — kérdi. A kérdés valóban fogós és a reá adott felelet a legnagyobb mértékben tanulságos, mivelhogy egy, a theologiában és a különböző iskolák kazuisztikájában jártas egyházi férfiútól származik, a ki nem nagyon hajlandó a XVII. század orthodox katkolikus felfogásáról alkotott véleményét egynémely legújabb gondolkozásmód befolyása alatt megváltoztatni. Knox tovább folytatja egy lehető esetnek a felvételét, mely lelkének megadja a nehézségtől való kibontakozást. Knox e helyen egy büntetőjogi esetet vesz fel példa gyanánt. Egy bandita-főnök foglyul ejt egy védtelen utast, egy olyan országban, a hol a végrehajtó hatalom erőtelen és teljesíthetlen váltságdíjat követel. Nos ugyebár, senki sem kételkedhetik abban, hogy egy ilyen fogoly jogszerűen megölheti a rablót, hogy a saját megmenekülését lehetővé tegye? Ha már most ő ezt maga megteheti, bárki is, sokkal inkább pedig egy barátja avagy rokona megteheti ezt az ő érdekében, vagy felbérelhet valaki mást ennek keresztülvitelére. A rabló halála nem gyilkosságnak, hanem jogos önvédelemnek volna minősíthető az ártatlanul fogságba esett egyén részéről. »A hasonlatosság teljes a bandita-főnök rs Erzsébet között ... — mondja Knox — miért lenne tehát vétek megölni Erzsébetet és így cselekedvén, kiszabadítani egy életfogytig tartó fogságból és megmenteni a közelgető haláltól az ő gyámoltalan áldózatát, a skótok királynőjét ?« »Ilyen lehetett — folytatja — a Guise hercegnek s az ő bátorítóinak az okoskodása és az ilyenféle alapokon vitathatták ők, nem minden elfogadhatóság nélkül, egy olyan cselekedet jogszerűségét, a mely, más körülmények között csak a legmélyebb kárhoztatást érdemelné.* Ilyetén, nagyon valószínű volt a püspökök, bibornokok és a pápa okoskodása az Erzsébetellen folytatott harcukban s ez akként történt, hogy a királynő maga is átlássa azt. Igaza volt tehát a királynőnek mindezekután akkor, a mikor azt 87*