Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-10-09 / 41. szám

Tengerszemeitek habja Ágyát soha el ne hagyja, Hogy ne zúgna örök átkot Rá, ki szégyent hozott rátok! * * * Egy bús regét susog az őszi szél. Tarlott mezők felett míg elsóhajt. Kétségbe'sés borúja kél nyomán, Milljó ajak búsan kiáltva: ja.jt. Bíborszegélyű, büszke trónusán. Egy ősz király zokog keservesen, S bár milliók szive dobog felé: Oly árva, mint ő: nincsen senkisem ! Mögötte, mint sötétlő rengeteg, A mult idők borús emléke áll; Titkos jövő ködös homályiban Reményt, az agg lélek hogyan talál ? Kikért hevült s kik érte égtenek, Egy szebb világba költözének el, S ha megszakadt az éltető gyökér: A vén fa új tavaszt nem esdekel! Dalos madár, bár ég felé repül, S övé a föld, a bérc, liget, mező, Hol kedvesit takarja lombos ág: Fészkére megpihenni visszajő! Hányd szét a fészket bár övé a föld. S az ég felé még nyitva áll a tér: Csak ott sikong a bús romok körül S boldog, ha majd ő is nyugodni tér! Oh bár regét beszéltem volna el! S ne lenne oly örömtelen való! De Gíleádnak nincsen balzsama, Melylyel sebünk még meggyógyítható! Letűnt hazám legfénylőbb csillagod, S ki tudja felderül-e még eged ? Az én szemem bús éjszakába lát Nem lesz hazám több ily Erzsébeted ! ! ! * * * Irgalomnak Atyja ! Tekints a királyra, Mikor gyászba borult fényes koronája! Töltsd ki lelked rája! Hogy a mit reá mért örök bölcseséged: Szenvedési közt is megismerjen téged S a helyét megállja! A ki oldalánál mint Őrangyal állott, S a kiért oly szépnek látta e világot, Ha elvetted tőle: Kik megosztják véle szenvedése terhét, Népe a miért esd: vigasztalás lelkét Küldd a szenvedőre! A ki trónusodnál imádkozik érte, S mit e földön nem lelt: egedben elérte . . . Hallgasd meg imáját! Hogy legyen e népnek gondviselő atyja S paizsukat, hogy ha csapás látogatja, Renne megtalálják! Szenvedések árja ne sodorja őt el! Se ne szálljon perbe isteni erőddel, Bármit is mérsz rája! Kételyek borúját tarsd szivétől távol, Csilapítsa búját, hogy Ővéle gyászol: Magyarok hazája!! Szalay Károly. Emlékbeszéd Erzsébet királyné felett. (Elmondatott a budapesti református főgimnázium gyászünnepélyén, 1898. szeptember 24-én.) Mélyen Tisztelt Gyászoló Közönség, Nemes Tanuló Ifjúság! »A sírt Népek veszik körül, A nemzet millióinak Szemében gyászköny ül«. Mikor a nap lenyugszik, gyászba borul a természet. Bánatos csend üt tanyát erdőn, mezőn, csak a szellő, mint bús sóhajtás rezegteti meg a lombokat. Gyászol a természet, mert éltető napja aláhanyatlott. Gyászba borult a magyar társadalom, az egész magyar nemzet is, mert — éltető napja aláhanyatlott. A löld, az emberiség egy fenkölt lénynyel szegényebb lett. A veszteség fölött érzik a fájdalmat mindenütt, a hol érző szív dobog. Megdöbbenve tekint az emberiség a keskeny koporsó felé, mely a női erények mintaképének, a nagy királynénak hamvait foglalja magában. Felújul emlékében nemes alakja, egész életének folyama; felújul a megrázó vég, a szörnyű gyilkosság. Gyászolnak mindenütt. »A sírt népek veszik körül . . .« De ki sejtetheti, ki írhatja le azt a gyászt, mely a a sziveket eltölti ott, a hol Árpád nemzetének nyelve hangzik? Hiszen Ő e nemzetre nézve nem a női erényeknek megtestesülése volt csupán! Ő a magyar nemzetnek édes anyja volt! 0 volt az, a ki a megpróbáltatások nehéz napjaiban életre kelté a nemzetben a hitet; Ő volt az;

a ki áldott szavával visszaadta e népnek a reményt, trónjának magaslatán is közel állva a nemzet szivéhez, megnyitotta ezt a szeretetnek. E nemzet nemes érzületét felismerte, ezt becsülte. Minden magyar érezte e nagy lélek szeretetének melegét. Biztató szavára kifejtette nemzetünk szellemi, anyagi erejét, hogy méltó legyen királynéjához. Reá függesztett tekintettel haladt rendeltetésének nehéz űtain; tőle várt elismerést . . . Most magában áll a jó királyné hű nemzete: Erzsébet, a gyengéd, a jó — nincsen többé! E tudat oly lesújtó, oly nehéz!... »a nemzet millióinak szemében gyászköny ül«. Nemzetünk ezeréves történetében nem volt oly sú-