Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-10-09 / 41. szám

lyos korszak, mint az, melyet 1849. október 6. nyitott meg. Sötét, nyomasztó éjszaka borult a magyarra, mely­ben rosz csillagok jártak. Sötét szárnyát lomhán kiter­jesztő a haza fölött a gyász ; elborult minden, mint el­borult a legnagyobb magyarnak kedélye és elméje a nagy fájdalom súlya alatt... Az élet fagyva volt s megderme­dett. Évekig tartott már a gyász, midőn egy bájos herceg­leány elindult a birodalom határai felé, abból az ország­ból, mely 900 évvel ezelőtt ennek a nemzetnek királynét adott. Sejtette-e a magyar, ki lesz reá nézve Ő, a csoda­szép hercegleány ? A magyar nemzet nem volt ott, midőn Erzsébet Ausztria határait átlépte; nem volt ott, midőn az ősz pap áldást mondott I. Ferencz József és Erzsébet frigyére: de a nagylelkű hölgy már akkor vele volt a nemzettel. Lélekben bejárta a hon határait, melynek hősies küzdelméről, tragikus bukásáról annyit hallott. A sok szenvedés jó szivét részvétre hangolta. Az első pil­lanattól kezdve a magyar haza szenvedéseinek enyhítésén fáradott. 336 magyar fogoly nyerte vissza szabadságát. Ez volt a kezdet. Dicső kezdet! Óh áldva légy e kez­detért! A késő utódok hálakönyűi századok múlva áldja­nak e kezdetért! Kezdettől fogva nem külső kötelék fűzte csupán a bájos hölgyet a nemzethez, hanem a hálának, a szere­tetnek belső, sokkal erősebb köteléke. A nagylelkű királyné nem szűnt meg gyöngéd, avatott kezekkel a bizalom bal­zsamát csepegtetni a szivekbe. Az 1857-ik év tavaszán jó szive ide vonzotta. Mennyi gyöngédség, mennyi részvét nyilatkozott minden szavában, minden mozdulatában! Mennyi gyöngédség nyilatkozott abban, hogy e megtiport, meggyanúsított nemzet fiai között e nemzet viseletében jelent meg! A sokat szenvedett magyar lelkesen üdvözölte az uralkodó párt, és Ő a jó, az áldott, a felcsillámló har­mónia láttára a király és a nemzet között nem tudta örömkönyeit visszatartani. Áldott könyek, melyeknek nyomán Josepstadtban 100, Olmüczban 21, hazájáért só­várgó, hazájáért szenvedő magyar fogolynak hullottak le bilincsei. Mennyi régi haragot engeszteltek ki, mennyi régi bánat terhein könynyítettek e könyek! Ettől fogva nemesen érző szive sugallatát követve, biztos kezekkel, szorgalmasan dolgozott ama gyászfátyo­lon, mely hivatva volt elfedni a multat ezernyi sebével. A következő időszakban két kiváló lény munkálko­dott önfeláldozó buzgalommal a nemzet feltámasztásán: a nagy királyné és a nagy hazafi, a haza bölcse. A nem­zetünk felett virrasztó két nagy szellem felismerte egymás­ban a szivjóságot, a léleknek kristálytisztaságát s a nagy hazafival versenyezett a nagylelkű királyné, kit a jó Isten őrző angyalnak állított közénk. Mily megragadó kép ! íme egy királyné, kit sorsa milliók fölé helyezett, hogy ural­kodjék : Ő leszáll trónusáról, felkeresi a földresujtott nem­zetet. Nem az alattvalót látja benne, hanem a szenvedőt, kihez ennek anyanyelvén, szól. Felkeresi a szenvedőt, mert ő nemcsak uralkodni, hanem boldogítani is akar. Óh! erre csak a nemes emberszeretet képes, mely nem tekinti ne­mének gyarlóságait, hanem fárad, küzd ! Meglepetve nézett e ritka, nagylelkű hölgyre minden magyar, a ki megismerte. Meglepetve mondta ama idők egyik kimagasló alakja: -Nem találkoztam nővel, a ki hazánk iránt oly benső szeretettel viseltetett volna, mint ő felsége, s a ki annak érdekében annyit tett volna*. Nagy része van e dicső királynénak ama hatalmas mű létrehozásában, mely legújabbkori történetünkben korsza­kot alkot: a kiegyezésnek létrehozásában. Hogy mennyit köszönhetünk e mű létrehozása körül áldott királynőnk­nek, arra nézve álljanak itt a haza bölcsének szavai: »Két szószólónk volt a királynál: igazságunk és király­nénk*. Uj korszak nyilt meg, a nemzet sorsának ura lett; a többi független, szabad nemzetek közé sorakozott. Ö pedig, a ki a romba omlott szép haza felett azelőtt kénye­ket ontott, most örömkönyekkel nézte ennek fejlődését. Ha voltak ezután is gyászos napjai a magyarnak, gyászos ruhában megjelent közöttünk, hogy a bánatot elviselni könnyebb legyen. Leszállt a haza bölcsének ravatalához is, hogy könnyebb legyen a fájdalom a veszteség fölött, mint leszállt annakelőtte, midőn megnehezedett felettünk a Gondviselés keze. Óh! bizonyára alattvalókat királynéhoz szebb, neme­sebb kötelék nem fűzött soha! E nemzet imádatát, kegye­letét, ha lehet, növelték a szerető anya szenvedései. Ö, a ki mindig módját tudta ejteni,hogy maga körül fényt,derűt árasz­szon. a ki egy nemzetre áldást hintett — maga martir volt. Egy személyben volt ő megtestesülése a jóságnak és a szen­vedésnek. Emlékénél állva tétovázunk, mit csodáljunk benne inkább: az angyali jó nőt, vagya némán szenvedő, erőslelkű asszonyt. Gyöngéd, jó, kegyes mások, megtagadó, erős önmaga iránt. Könyezik a mások fájdalmán, de ő maga az anyát érthető legszörnyűbb csapást megtántoro­dás nélkül viseli. Jóság mások iránt, szigorúság önmaga iránt: ez a kettő jellemének kidomborodó sajá.tsága. A sziv mélysége és nagysága leginkább a szenvedés elvise­lésében tükröződik vissza. Az isteni Üdvözítő gyöngéd, résztvevő a mások szenvedései iránt, maga pedig nagy lélekkel viseli a keresztet és szenvedi a legkeserűbb halált. Igen, a nemes lélek sajátsága az önmegtagadás, a türelem a szenvedés között. És ime ő hány csapást viselt vala el! Fájdalommal látta a tartományok elvesztését. Hányszor öltött gyászt felséges családjában előforduló csapások miatt ? Nehéz keresztjével sokszor kellett felmennie a Golgothára, hogy fenékig kiürítse a szenvedések poharát, mígnem jött a legszörnyűbb nap, mely a megtört szivü anyát oda állította fiának, egyetlen fiának ravatalához. Mérhetetlen bánatában a természetben keresett vigaszt. A suttogó erdők mélységébe, a bérc fenyvesébe, az aranykalászos mezőkre ; ide, a természet ölére mene­kült nagy fájdalmával. De azért e bánatos szív épen oly melegen érzett hű magyarjaiért, mint azelőtt. Nagy ünnepre készült a magyar nemzet. A Kárpá­tokból a széles Alföld végső határáig minden magyar készült megünnepelni a haza ezeréves fennállásának emlé­két. Az örömnek zaját csak egy kétség zavarta meg:

Next

/
Oldalképek
Tartalom