Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-09-11 / 37. szám

szent gyanánt tisztelték. Sanders, eme »dicsőséges vértanúság «-ról beszélvén: pompásan ecseteli buzgóbb tiszttársainak érzelmeit. A megkezdett úton haladtak tovább Bridgewater, Wilson, dr. Worthington és végül dr. Richárd Smith, a chalcedoni püspök, a ki 1628-ban Rómába küldetett azzal a rendelettel, hogy az összes mártírokról egy hivatalos katalógust állítson össze. A kormány helyzete külső tekintetre bizonyára nem kis mértékben nyugtalanító volt. A katholikusok a remegés látható jelei miatt gúnyolták Erzsébetet, mintha ő lelkében valamely babonás félelmét táplált volna a pápa dorgálásai iránt. De hát neki alapos oka volt a félelemre. A bulla mintegy csalogató eszköz gyanánt szolgált Spanyol- és Franciaországok törekvései számára, a mely csalétket bármely pillanatban nagy mohósággal megragadhatták. A skót királynőnek már volt alkalma észrevenni az ellenszenvnek bizonyos fokát a saját királyságában. Sőt, a pápa határozott rendeletére, az anyagi erők igénybevételét sem hagyták figyelmen kivül. Ő (a pápa) annyi pénzt és katonát tarthatott készen az ellenséges betöréshez, a menynyire csak a papság az utat elő tudta készíteni. A királynő katholikus alattvalói, a mit nyíltan ki is fejeztek előtte, felvilágosításokat kértek a lázadás jogaira és kötelezettségeire vonatkozólag, mert a bulla nem fejtette ki előttük ezeket elegendőképen. Az Allén bibornok donai-i kollégiuma, a mely ezelőtt két évvel alapíttatott, csakhamar kész lett volna a királyságba beárasztani egy nagy csapatot a szeminaristákból, a kik a fentebb idézett emlékirat szavai szerint arra lettek volna hivatva ez alkalommal, hogy »irányítsák ez ügyben a katholikusok lelkiismeretét és cselekedeteit«. Azonban a »Sentence Declaratory of our Sovereign Lord the Popé, Pius V., against Elizabeth, pretended Queen of England and the Heretics, who abet Her« — a pápai bulla — hangja cseppet sem volt bizonytalan. Péter utódja, a kit »a Krisztus helyezett minden nemzetek és minden királyságok fölé, fölvirágoztatni és lerombolni, elpusztítani és szétszórni, plántálni és építeni azokat«, miután elősorolja a királynőnek a katholikus egyház ellen elkövetett számos vétkeit, nem felejtkezvén meg »konokságáról, a melvlyel vonakodott megengedni, hogy ő Szentségének nunciusai az országába belépjenek« és Erzsébetet, mint a ki elszakad a Krisztus testének egységétől, az apostoli hatalom teljességében, eretneknek s az eretnekek gyámolítójának nyilvánítván, így folytatja : »Azon felül kijelentjük, hogy ő (a királynő) a nevezett királyságra, úgyszintén mindenre, mindennemű jogára, méltóságára és privilégiumára vonatkozólag igényelt jogait ezennel elvesztette. Kijelentjük azt is, hogy a nemesek, alattvalók s az említett királyság minden népe, kik vele szemben bárminő eskü által kötelezték magukat, ezen eskü alól, valamint az alázatosság, hűség és engedelmesség minden kötelezettsége alól örökre feloldatnak, miután eme levelünk folytán most felszabadítjuk őket és a nevezett Erzsébetet a trónhoz való és fentemlített bármiféle összes jogait illető igényeitől ezennel megfosztjuk. Következésképen elrendeljük általában és különösen a nemeseknek, a neki alárendelt köznépnek és bárki másnak, hogy sohasem merészkedjenek az ő intelmeinek, megbízásainak és törvényeinek engedelmeskedni. Ha pedig jelen dekrétumunkat bárki is megszegi, azt az egyházi átoknak hasonló nemeivel fogjuk sújtani.<* Ekként tehát az első vihar kitört, a több mint harminc évig tartó háború alakjában, melyet Erzsébet vívott és megnyert puszta kézzel a pápa szövetségesei ellen. A bulla fontossága, az egész ezutáni küzdelemre gyakorolt nagy hatását tekintve, egyáltalán nem lehetett túlzott. Bármily borzasztó elkeserítő volt is, nem lehet azzal úgy bánni, mint üres tiltakozással avagy puszta sértéssel. Nem egyéb volt az polgárháborúra és idegen invázióra való egyenes buzdításnál, a mit különben maga a pápa sem nagyon igyekezett takargatni. Erzsébet minden katholikus alattvalójának egyházi átok terhe alatt kötelességévé tétetett, hogy a lázadás álláspontjára helyezkedjék a királynővel szemben; és pedig a Krisztus helytartója rendelte el ezt, egy oly tekintély, a kinek hatalmához hasonlítva, mint azt Allén bibornok hirdette, »az összes uralkodók hatalma, az áldott Szentháromság fensősége alatt, égen és földön a legelenyészőbb csekélység.* ** (Folyt, köv.) lfj. Zsoldos Benő. TÁRCA. Blackie Stuart János élete. (Folytatás.) Göttingából Berlinbe ment át, hol mások mellett Neandert és Schleiermachert is hallgatta; majd Németországból egy teljes évi ott időzése után Olaszországba ment, vivén magával Neander ajánló levelét báró Bunsenhez, ki azon időben Poroszország nagykövete volt a pápai udvarnál. »Báró Bunsen — írja Blackie — csak olyan járatos volt a görög és latin, a héber, az angol és az olasz nyelvekben, mint bármelyik tanár; de ő sokkal több volt, mint egy tanár. Az élet és a társadalom embere volt ő, ki méltóságos szelídséggel és hatással mozgott a hivatásául rendelt diplomáciai pályán. De ő ezenfelül kegyes ember, és Gladstonehoz hasonlólag, különös theologiai képzettséggel bíró, egészséges és vidám kegyességgel felruházott férfiú volt, ki teljesen távol állott a kálvinista hittudorok azon rideg orthodoxiájától és szent borongásától, melynek ragálya olyan bántólag érintett engemet, mikor először tekinték ki a felelősségteljes élet komolyságában Mint nagy szerencsét írja le Blackie, ha, mint ez ő vele történt, az élet kezdetén egy fiatal ember valamely nagy ember társaságába kerül, »kire naprólnapra föltekinthet s kinek jótékony befolyása alatt növe* Sanders: Anglican Schism. (tr. Lewis) 301. 1. ** L. Allén bibornoknak a purgatóriumról, 1565-ben kiadott könyvét, valamint Heywood-nok az Allén: >Defence of Stanley* cimű művéhez írt előszavát (Ghetham Society) 72. 1. 73*