Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-09-04 / 36. szám

ban formálta őt, hogy a gyermektanítást az ő szoros hivatása körén kívül állónak tekinti. Nem az ő hibája, hogy ez így van, hanem a rendszeré. A másik, t. i. a tanító már nem részesül olyan fokú vallásos képzésben, mely őt minden körülmények közt hivatásszerű vallástanítóvá tehetné. A kiszabott anyagot megtanítják neki, elmétileg és gyakorlatilag módszer és didaktika mind az ő képzéséhez tartoznak. Nincs is e tekintetben sok panaszra ok, de mit ér, ha nem látszik meg az egészen az a nemes lelkesedés, CTZ CLZ éltető melegség, mely munkájában betölti az egész embert s magával ragad másokat is. Ez az általános kép a tanerők képzésénél s bár akadnak mindkét részen dicséretes kivételek, az eredmény rá vall a mesterekre és bizony ez általánosságban nem elégíthet ki bennünket. De még a legjobb erőket s a kiváló egyeseket is megbénítja munkájokban divatozó rendszer, mely tisztán tárgyi szempontokból indulva ki, megelégszik azzal, ha a vallástan kiszabott anyagát betanítja s így az időt láthatólag felhasználja. Alaki képzést nyújt csupán, semmit sem gondol az alanyi szempontokkal és így aztán általában figyelmen kívül hagyja az érzelmi embert. Csak a külső, látható egyház részére képez numerusokat, de a láthatatlan egyház gyarapodása nincs a munka-programmba felvéve, pedig az ember legnemesebb oldalának fejlesztését kellene elsőrangú feladatnak tekinteni. Ehhez járul aztán a vallástani anyagnak szerencsétlen kiválasztása. Kézi könyveink mind egy csapáson haladnak. Tudodományhalmazt akarnak betömni a gyermeki lélekbe, a mely ugyan vallástudomány volna, de a gyermek felfogását messze túlhaladja, egyéniségével nem törődik s így szivét-lelkét érintetlenül hagyja. Egy csomó ó-szövetség egy másik csomó új-szövetségi bibliai történet. írói azt hangoztatják, hogy bibliai nyelven szólanak, de hát ha ez nehézkes — hát bibliai hűséggel — mért nem beszélnek inkább a gyermek nyelvén, hiszen ez az egyedüli eszköz, melyen értelméhez és szivéhez is eljuthatnak? Majd jönnek a hitigazságok hosszú dogmatikai lére feleresztve, azután az erkölcsi törvények — erkölcsi példák nélkül — száraz rendszerbe szorítvá. íme, ez azon anyag, mit a gyermeknek meg kell tanulnia, melytől] ugyan okosabb nem lesz, vallásossága, hitének melegsége, egész nemesebb erkölcsi világa igen kevés, vagy épen semmi táplálékot nem nyer. Bizony az ilyen iskolai vallástanítás nem szolgálhat belső egyházi életünk ápolására, nem nevelheti híveink buzgóságát, és végeredményében nem mutathat fel mást, mint a vallásosság lanyhulását, a hitnek elhidegülését és az erkölcsi élet lazulását. Nem állítom én azt, hogy azok a tudós és buzgó emberek, kik a divatozó rendszer keretében összegyűjtötték és feldolgozták a mostani vallástan anyagát — hogy mondom — azok jóhiszeműsége, vagy épen paedagogiai érettsége, didaktikai bevégzettsége kétség tárgyát képezhetné, hiszen ők azt tették, a mit akkor tenniök kellett; de tények és szomorú jelenségek bizonyítják, miszerint a régi nyomon tovább nem maradhatunk. Mindenek megavultak és a megújhodás idejét várván várjuk. Gyökeres reform, teljes rendszerváltozás szükséges, hogy abból a tespedésből és sablonos közönyből, mely legjobb erőinket is elmállaszíja, élő és éltető útra felemelkedjünk. Az a nemzedék, mely a mai rendszer nyűge alatt felnevekedett lehangoló, de egyszersmind tanulságos példával szolgál nekünk. Legnépesebb egyházaink az erőhanyatlás képét mutatják. Ott kisért a felekezetnélküliség. Vegyesházasságoknál az új egyházpolitikai törvények életbelépte óta, több mind ezer család adta át könnyen gyermekeit más felekezeteknek. Aztán a mi híveink lettek leginkább megmételyezve a hamis szociális jelszavak által. Ott láttuk őket, a mint levetkezve minden nemesebb érzést, rablást, gyilkolást hirdetnek és gyűlölnek minden művelt embert, ezek közt is első helyen a papot és tanítót. Sötét és rémítő pusztaság képét tárják ezek előnkbe, melytől iszonyodva fordul el lelkünk, még rémítőbbé válik az, ha elgondoljuk, hogy sok részben a mi lanyhaságunk és mulasztásaink teremtették a mai helyzetet. Nem szabad ennek továbbra így maradni. A jövőt biztosítani kötelességünk s ezért a rendelkezésünkre álló eszközöket hatékonyabban kell felhasználnunk. Az iskolai vallásoktatás egyik legfőbb eszközünk levén, épen azért erre vonatkozólag következő javaslatot terjesztem a m. t. nagygyűlés elé, kérve, hogy azt juttassa a mélt. konvent, illetve az egyetemes tanügyi bizottság szine elé: 1. Lelkészek és tanítók képzésénél a népiskolai vallásoktatás tananyaga, módszere, helyes és gyakorlati didaktikai oldala nagyobb figyelemben részesüljön. Lelkészek egyenes célzattal neveltessenek arra, hogy a vallástanítás szorosan vett hivatásukhoz tartozik; más oldalról a tanítók benső vallásos képzése, valódi magyar református szellemben való nevelése, mintegy sarkpontja legyen tanítóképzésünknek. 2. Azon törvénynyé vált határozat, melyszerint : »az iskolai vallásoktatást a lelkészek teljesítsék* lehetőség szerint végrehajtassék. Ehhez képest — tekintettel a nagyobb központokra (városok és nagyközségek) — külön vallástanítók és kántorok képzéséről is történjék gondoskodás. 3. A vallástan anyaga necsak a kor- és művelődés követelményeinek megfelelő módon állíttassék össze, hanem a gyermek felfogásához mérten, a szív- és lélek nemesebb indulatainak figyelemben tartásával. A túlnyomóan ó-szövetségi és sok tékintetben felesleges bibliai történetek kisebb mennyiségben vétessenek elő, ezeket inkább