Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-09-04 / 36. szám

szószékeiről hirdették folyvást a jog-, igazság-, türelem, szeretet, szabadság és haladás elveit, hirdették pedig magyar nyelven már akkor, mikor az a nyelv le volt szorítva a művelődés eszközeinek sorából. És míg ezek az iskolák és templomok kizárólag a hívek áldozatkészségéből épültek és tartattak fenn, külső segítség helyett csak a hatalom akadályozó erőszakát ismertük: addig meg nem törhető életerő nyilvánult úgy egyház társadalmi, mint hitéletünkben és erkölcsi öntudatunk megnyilatkozásában. Most, a mikor már nem üldöznek, hanem segítenek is valamivel bennünket; nem látszik meg bennünk, az a mindent bíró életerő, hanem inkább lazulás sok tekintetben, az elzüllés szomorú tünetei mutatkoznak itt is — ott is. Vallásosság dolgában nem állunk előtte másoknak, inkább utána következünk; önbizalmunk megrokkant, hitbeli melegségünk ellankadt, erkölcsi önérzetünk megtört és egész közéletünkben bizonyos visszaesés tapasztalható, melynek hatása lassan pusztít egyházi életünkben. Igaz, hogy ez nem egyéb, mint a kor jegyében való utazás, melynek tünetei mindenütt meglátszanak; de ránk nézve hasonlíthatlanul nagyobb veszedelemmel járnak, mint egyebekre. Útját kell azért állani a további pusztításnak. A vallásoktatást az iskolákban megfelelőbb és hatékonyabb alapokra kell fektetni. E mellett az erkölcsi élet fejlesztése nagyobb gondunkat képezze. Mert az iskolában a vallást helyesen tanítani, a felnőttekben a vallásos érzést tovább ápolni, az erkölcsi szeretet fejleszteni mind a tulajdonképeni vallásoktatás köréhez tartozik. Elhagyva azonban ezen általános mezőt, lássuk meg igen röviden, hogy: mideen a mi vallásoktatásunk ? és mi módon kell azt reformálni, ha a hiányokat pótolni kívánjuk ? Ha iskolai vallásoktatásunkat komoly figyelemre méltatjuk és vizsgáljuk akár a módszert, akár az eredményt; arra a szomorú meggyőződésre jutunk, hogy itt is, mint egyéb tárgyaknál az a tornarendszer divik, mely sablon szerint végezvén a kiszabott tananyaggal, tisztán a külső alakiságra van tekintettel. Megemlékszik azon látható és a laikus előtt tetszős eredménynyel, mely a hibátlan lecke felmondásban éri el legmagasabb csúcspontját. Akadnak egyes kivételek, de az általános eljárás ebben mutatja meg maga igaz ábrázatát. Nem is lehet ez másképen. Hiszen nincsenek meg azok a feltételek, a melyek a helyes vallásoktatásnak mulhatlan kellékei s még ehhez járul a kiszabott időnek elégtelensége. A vallástanításnak — mint tudjuk — leghatékonyabb kellékei: 1. A tanító képessége és ráneveltsége. 2. A megfelelő tankönyv és 3. a helyes módszer. Az első kellék hiánya, vagy csak hiányossága is teljesen elegendő ahhoz, hogy e téren minden munka hiábavaló legyen. Nem taníthat az, a ki maga is keveset tud; de vallást sikeresen még az sem taníthat, ki talán tud eleget, de nem képes leereszkedni a gyermeki felfogáshoz, nem találja meg a kulcsot a gyermeki szivekhez, vagy épen önszivéből hiányzik minden melegség — és lelkét csak ráparancsolt álbuzgóság foglalja el. Ha minden foglalkozás egész embert kiván, úgy a vallástanítás nagy és magasztos munkájánál fokozottabb mértékben elmondhatjuk azt. Teljesen képzett és hivatásszerű emberek kezében kell annak lenni, különösen ma, midőn az új világnézetű felfogás rohamosan foglalt tért az emberi elmékben és midőn az anyagi létért való küzdelem folyvást lohasztgatja a magasabb ideálokért való lelkesedés tüzét. Az egyes felekezetek közötti harc megváltoztatta régi modorát. Nem léphet fel egyik a másik ellen erőszakosan, hanem mindenik a maga szellemi, erkölcsi és sokszor anyagi fölényével foglal tért s szerez magának tiszteletet a társadalmi és nemzeti törekvések porondján. Ki milyen mértékben tud érvényesülni a köznek szolgálatában : annyira tarthat igényt az egyes társadalmak tiszteletére és támogatására. Már pedig — épen felekezeti szempontból — e valláserkölcsi alap adja meg a létfeltételt arra nézve, hogy érvényesíteni tudjuk magunkat. A milyen embereket nevelünk iskoláinkba, a milyen hatása van a belső emberre iskolai vallásoktatásunknak: olyan lesz jövendőnk, olyan mértékben számíthatunk a reform, szellem teljes és egészséges megnyilatkozására. Nem elég az, ha a református szülők gyermekeinek megtanítjuk a vallástani anyag kiszabott mennyiségét; a hitbeli igazságok és az erkölcstani elvont szabályok beemlézése még nem segít rajtunk; hanem ezek által be kell hatolni a gyermek lelkébe, szivét égi melegséggel elárasztani, szóval átgyúrni, megteremteni egész egyéniségét úgy, hogy később is érezze az iskolai vallásoktatásnak jótékony hatását és az igaz vallásosság legyen ébrentartója egész életének. Miért tagadnék, hiszen nyilvánvaló, hogy vallástanítóink egészben véve nem állanak azon színvonalon, nem rendelkeznek azon kellékekkel, melyen állaniok és melyekkel rendelkezniök kellene. Lelkészek és tanítók, kik vallástanítással foglalkoznak, nem részesültek oly alapos képzésben, melylyel minden körülmények közt megállanák helyöket a népiskolában. Az egyiknél megvan a tudományos készültség, magasabb hittani képzettsége tiszteletreméltó; de arra nem szoktatták, talán ő maga soha sem gondolkozott felőle, hogy majdan az életben gyermekekkel kell bíbelődnie, kiknek felfogásához alkalmazkodni életszükség leend. Didaktikai tekintetben elméletileg talán, de gyakorlatilag még a kísérletezést sem próbálta s egész nevelése oly irány-