Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-08-28 / 35. szám

hatalma az időnek. Az emberiség ebben él. folytonosan belőle táplálkozik, élete, fejlődése, akarata, törekvése, földi boldogsága ebben jut kifejezésre; egy jobb jövő reménysége, Istenhez való vágyakozása, üdvössége ebben nyeri meg biztosítékát. a) Mai nevelésünk. Ezek hangoztatása után fellehetjük már a kérdést: Vájjon családi és köznevelésünk a földi élet szem előtt tartása mellett valláserkölcsi alapokon nyugszik-e? Ha az embernek csak az a földi rendeltetése, hogy a maga megélhetését biztosítsa, hogy a saját kényelmét kierőszakolja, fényelgési vágyát minden áron kielégítse; akkor nagyon könnyen s egyszerű igennel felelhetünk a kérdésre, mert a tülekedés, az anyagi élet porondjain való kíméletlen harcmodor talán soha sem volt oly szembetűnő, sokszor undort gerjesztő, mint napjainkban. Az egyedüli cél — úgy látszik — élni és élni minden áron mindenek rovására. A magasabb ideálok kihullottak az élet számadó könyvéből, csak a durva anyagnak van hatása a tömeg lelkületére. Érteni és helyeselni tudjuk, ha valaki becsületes munkával, észszel, kitartással, fáradsággal anyagi jólétre, nemes ámbicióval mások megelőzésére törekszik. Ez emberi kötelesség, ez a korszellem irányzata. Azonban az, már a korszellemének betegsége, midőn könnyű módon, ravaszság, csalás, hazugság, szívtelenség felhasználásával, mások jogának, sőt a köznek megtagadásával törünk utat, magunknak. Nem gondolunk azzal, a mi utánunk vagy mellettünk elmarad, csak arra nézünk, a mi előttünk van: a kényelemre, élvezetekre, mert az a boldogság, ez a kedves Én-nek egyedüli vágya. Sivárság a hitványok tülekedő harcában. A nemesebb érzelmek, a társadalmak, maga a nemzet közszelleme úgy tetszik, mintha álomban szunnyadnának. Elpetyhüdt, megromlott az a magasabb ízlés, mely a nagy és nemes szenvedélyekből meríti életforrását. A gyakorlati élet. az utilitárius törekvések megölik az önzetlenséget, csirájában fojtanak meg minden föllángolást, hiszen beteges álmadozásnak. nevetséges ábrándozásnak bélyegezik ma, ha valaki önmagán kívül másra is gondol, ha eszmékért, ha egyetemes célokért lelkesedni tud, áldozatra is kész. És a közszellemnek ez a dekadenciája fagyos közönybe fojtja a társadalmak életét. Niladmirari! Nem csodálkozni semmin! ez a jelszó, és az emberek nem is igen csodálkoznak, de nem is érdeklődnek semmiért a mi szorosan vett egyéni érdek zónájuk vonalán esik. Legfeljebb elernyedt érzékeik csiklandozásáról gondoskodnak. Pikáns történetek, szenzációs napi események, felmerülő és kipublikált bűnök, miknek eddig nevük sem volt; öngyilkosságok, csalások, sikkasztások, ezerféle neme hozzák naponként izgalomba a tömeget, úgyszólván ezek képezik szellemi táplálékát. Az anyag minden, az erkölcsi ember — általános mérték szerint semmi. És ha lehetne ilyen meghatározással élni, azt mondhatnók, hogy az önzés képezi a mai közszellemet, a mely mikor egyéni érdekről van szó, kész keresztülgázolni mindenen. Lehull az emberről Isten képe, eltávozik belőle a lélek, uralomra kerül a durva ösztön s előttünk áll rútságban az ember-állat. Ilyen körülbelől nagy általánosságban a mai társadalmi élet jellege. És hasztalan mondják, hogy sötét vagy mesterkélt kép ez, mert a kornak betegsége, a tömeg törekvésének lázas kapkodása e képben jut valódi kifejezésre, ebben mutatja meg gyakorlatilag a maga karakterét. Ott van ezzel szemben a fejlődés, a közműveltség terjedése, az a teremtő világosság hatása, mely a mai generációt átalakította és a melytől az elismerést megtagadni nem lehet; de hát e felett nincs mit csodálkoznunk, ennek így kellett történnie úgy szólván, a természet törvényének rendje szerint. Azonban hol van az a közszellem, mely a mai felvilágosodásnak állandó erőforrását képezné, hiszen ebből kellene vennie eredetét, táplálékát, hogy iránya, törekvése egészséges, emberi és egyúttal isteni legyen. A társadalmi, a polgári élet külső fejlődése még nem bizonyít mindent. Vannak igaz, kimagasló jelesek és még szerencse, kik mint tűzoszlopok világítanak; de annál kirívóbb a társadalom törpesége, léhasága eme nagyokkal szemben. Ha tehát, egy külsőleg felvilágosult és előrehaladt társadalom életében nem találjuk meg azt az erőt, mely tulajdonképen a jövő biztosítékát képezné: akkor történni kellett valaminek, a mi ezt az állapotot létrehozta, a mi közvetlenül, talán épen tudatosan közrehatott a felnőtt nemzedék ilyen irányú törekvésének megpecsételésére. Igen, történt és még folyvást történik ilyen és ez nem más, mint az ember egyoldalú nevelése, jobban mondva kizárólagos tanítása. Mert mi történt és történik az emberképzés nagy munkájában? . . . Elfeledtük, hogy az emberben szunnyadó három főtehetséget t. i. az elmét, kedélyt és akaratot egymásra hatólag és nem egymás vonására kell kifejleszteni, csak az anyagi ember teljes bevégzettsége lebegett szemeink előtt. Kifejtettük az elmét, illetve megtömtük azt mindenféle tudással, tehát tanítottunk folytonosan; magát a kedélyt és az akaratot pedig hagytuk magára, hadd sántikáljon utána, merítsen a tudásból magának annyit, a mennyit lehet és aztán éljen meg ebből a koldus alamizsnából. A realisztikus irányú korszellem, az utilitárius törekvések uralkodó hatalma mind a mostani állapot dédelgő szülői, melyek leszorították illő helyéről az ideálizmust és most ott vonaglik az halálos ágyán, várván a hatalmas orvost, ki őt még egyszer lábra állítsa. Családi és köznevelésünk a kor beteges törekvésének feltétlen szolgálatába szegődött. A családi élet hagyományos vallásossága kialudt