Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-07-17 / 29. szám

tül taszirozni. midőn tudjuk vagy érezzük, hogy társadalmi, politikai, felekezeti felforgatás eszméi foglalkoztatják sokaknál a sziveket és elméket, kell, hogy minden protestáns, minden magyar ember bocsássa rendelkezésre egész erejét, tevékenységét, ha azt bármilyen csekély tehetséggel érvényesítheti is. Az pedig bizonyos, hogy jelenleg egész halmaza a megoldatlan kérdéseknek nyomul előnkbe. Ólomsúlyként nehezedik reánk a szocializmus rémképe, mely fel akar forgatni mindent, közrendet, törvényt, jogot, vagyont, azt mondván, se haza, se törvény: se tulajdon, se vallás. Es ezen felforgató eszmék ellen, hogy úgy mondjam járvány ellen, gyógyszert még fel nem találtak, mert hiába erővel, fegyverrel, szuroaynyal azt egy bizonyos időig elfojtani lehet, de gyógyítani az embereket, a fanatizált, felizgatott kedélyeket lecsillapítani, a járványtól megtisztítani, kigyógyítani nem lehet. Az ellen csak egy mód van, vissza kell vezetni az embereket az Istenben való hithez, a vallásossághoz, ez a gyógyír még talán használ, ha alkalmat és módot találunk annak beadásához. A másik, mely ezzel karöltve jár, sőt mondhatom ikertestvérek, a felekezetnélküliség; szintén olyan veszedelmes jelenség és ezt, sajnos, már a törvények megengedik. Én elhiszem, hogy a VO-es években történteknek ez csak a logikai következménye. De én a magam részéről úgy felekezetünkre, mint édés magyar hazánkra nézve veszedelmesnek tartom. De más javító szert, más gyógymódot ezen betegség ellen sem tudok, mint visszavezetni az eltévelyedetteket a vallásossághoz vallás-erkölcs terjesztéséhez. És megvagyok győződve, hogy a Tiszakerület úgy világi, mint egyházi hívei meg fogják tenni a magok kötelességét, élén a Püspök úrral be fogják bizonyítani, hogy mindannyian a közegyház papjai vagyunk és ha sikerül ezen két betegség ellen ezen egyedüli gyógyírt haszonsítani. Édes magyar hazánknak és felekezetünknek legnagyobb szolgálatot teszünk. Van még egy harmadik veszedelmes ellenségünk és sajnos, ezzel leginkább minket, lutheránusokat vádolnak, sőt vádoljuk magunk magunkat is, az úgynevezett pánszlávizmus. Én ugyan ismerem, találkoztam vele mindenféle alakban, de magam részéről olyan veszedelmesnek, mint hirdetik, nem tartom. Nagyobbra fújják fel, megvallom, talán magunk is és épen azért, mert másokat vádolnak, a mi híveink között is vannak, nagyobb súlyt tulajdonítanak, mint a milyet megérdemel. De nem fejtegetem, ismerik azon izgatóknak tendenciáját, a kik a mi jámbor, becsületes munkás tótjainkat egész a fanatizmusig felizgatják. Az ellen azt hiszem, a legjobb szer szépen, testvériesen felvilágosítani őket, meggyőzni azon út, mód helytelen voltáról, azokat az izgatókat pedig, a kik a népet ámítgatják, izgatásaik által fanatizálják, a kik nemcsak szégyent hoznak felekezetünkre, de azon felül édes magyar hazánk ellen, annak integritása ellen lázítanak, ha testvéri felvilágosítás, a szép szó nem használ, a törvény szigorával való eljárást tartom az egyedüli célraa, vezetőnek, hiszen a mi zsinati törvényeink áltálján ebben a tekintetben a legszigorúbbak, mert az ilyen nemzetiségi aspirációkat egyenesen kánoni vétségnek minősítik, ha tehát szükség van reá és ha rnár más szelíd intézkedés nem használ, büntessük őket úgy, hogy ártalmatlanná legyenek, tiltsuk el minden felekezeti tiszt viselésétől, degredáljuk őket oda, hova eljárásuk minősíti. Megérdemlik annál inkább, mert az autonomia köpenyébe burkolva csinálják orvul űzött támadásaikat, az pedig nem arra való, hogy édes hazánk ellen izgassanak. Ezek azon elvek, melyeknek kifejezést adni kötelességemnek tartottam. Mielőtt azonban szavaimat zárnám, a részletekbe nem bocsájtkozva, kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy felekezetünk érdekét csak úgy szolgálhatjuk sikeresen, ha a teljes összhang, ha az együttműködés egyöntetű eljárással müködhetünk. Én meg vagyok győződve, hogy ez meglesz, a magam részéről kijelentem, hogy igyekezni fogok elnöktársammal a püspök úr ő méltóságával egyöntetűleg eljárni nem hogy az egyik a maga nézetét, meggyőződését a másiknak alárendelve, mintegy bábbá sülyedve áldozza fel a maga meggyőződését, hanem a politikát az egyházi ügyek köréből teljesen kizárva, de mindkét irányban igyekezzünk érveink meghallgatásával és elmondásával egymást meggyőzni és a jobbnak elfogadása mellett intézkedni. Meg vagyok győződve, hogy ez teljesen sikerülni fog, ismerem a tiszai kerület tisztviselőit, esperességeink úgy világi, mint egyházi elnökeit, sőt azt mondhatom, összes híveinket, hiszen nem vagyok új ember, hosszú éveken keresztül kiismerhettük egymást, és hízelkedem magamnak azzal, hog-y épen annak köszönhetem azon megtiszteltetést, melyben majdnem egyhangú megválasztatásom által részesítettek, tudom, hogy az elnöki székben sok tapintat, bölcseség és nagy türelemre van szükség, de épen ezen ismeretségünknél fogva meg vagyok győződve, hogy úgy a jegyzői kar, valamint a tisztikar, esperességi elnök urak, szóval kerületünk összes hívei nem fogják tőlem becses támogatásukat megvonni, melyet a midőn kérek, hálás köszönetet mondok a megtisztelő bizalomért azon egyházaknak, melyek megválasztásom érdekében bizalmukkal megajándékoztak. De hálás köszönetet mondok megtisztelő megjelenésükért első sorban egyetemes felügyelő úr ő méltóságának, a B. kerület felügyelőjének és püspök uraknak, hálás köszönetet mondok az itt megjelent minket megtisztelő vendégeinknek minden rend és rangúaknak, valláskülönbség nélkül és főképen kerületünkhöz tartozó megjelent híveinknek kérem szíves támogatásukat s magamat tapasztalt jóindulatukba zártan elfogadom a felügyelői széket.