Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-07-17 / 29. szám

veri meg a pásztort és nem történik kár a nyájakban«, sem a tanítvány nem pofozza fel mesterét! . . . Hanem lészen az iskola, a minek lenni rendeltetése, részint »az egyházak veteményes kertje*, részint »a közélet virányos mezeje >. Sepsi-Szentgyörgy. Benke István, ev. ref. kolleg. tanár. Az evang. és kath. egyház közti különbség feltüntetése a felsőbb osztályokban. Protestáns iskoláink mindig nagy súlyt helyeztek a vaiiásokiatásrá. Nag^ sülvt helyeznek ma is, midőn a vallásoktatásnak egy kézben való összpontosítása végett egymás után szervezik a vallástanári állásokat. Azért talán hem lesz időszerűtleni ha rámutatva eddigi vallástanításünk egyik hiányára: áz évahg. és kath. egyház közti különbségek beható feltüntetésének elmulasztására, megjelölöm azon módot, mely szerint e hiányt orvosolni lehet. Nem kétlem, hogy tanártársaim úgy az egyháztörténettel mint a hittannal szoros kapcsolatba hozzák s alaposan tárgyalják az ágostai hitvallást. Ez azonban, különösen az első részében, kiválóan azon különbségekre mutat rá, a melyek az evang. és kath. egyház közt a tanra s nem az életre nézve íenállanak, s könnyen azt a hatást kelti a tanítványban, hogy a két egyház közt csak theologiai különbségek, dogmatikai eltérések vannak, holott épen annak a különbségnek a feltüntetése volna szükséges, hogy mindkét egyház másként fogja fel a keresztyén élet célját és feladatát; hogy Luther reformáló munkája az egyes ember hit- és erkölcsi megújulásával együtt a nemzetek egész lelki életének megújulását is előidézte, s hogy a protestantismus nemcsak az egyházban, hanem családban, államban, tudományban, irodalomban és művészetben is újjáalkotó hatást gyakorolt s gyakorol ma is. Míg a kath. egyház a családot, államot, tulajdont és hivatásszerű munkát tökéletleneknek tartja s az ezekről való szerzetesi lemondást az üdvösségre vezető biztos út gyanánt ajánlja, addig a reformáció ismét győzelmet szerzett annak az igazságnak, hogy az erkölcsi életfeladatok teljesítése istentisztelet számba megy, s a midőn az államot megszabadította az egyház gyámsága alól, visszaszerezte neki az őt megillető tiszteletet. A reformációnak e fontos vívmányai nem jutnak kellőképen kifejezésre az ágostai hitvallásban, s a tanár feladata, hogy reájok mutasson. Legjobban teheti ezt >a világi dolgokról < szóló 16 cikknek tárgyalásakor. Ezzel hozható kapcsolatba a következő fejtegetés is. A kath. egyháznak az államnak, és egyháznak egymáshoz való viszonyáról alkotott ítélete a középkorban találja eredetét, midőn a pápaság, mint szellemi császárság az egész nyugoti világon uralkodott. Római felfogás szerint, mely különösen Augustinus: De civitate dei című munkájára s Pseudo Isidor gyűjteményére támaszkodik, a kath. egyház az egész világot körülölelő isteni állam. A pápának papi és királyi hatalma közvetlenül Istentől való s azért mindennemű hatalom a pápaitól veszi eredetét. Ezért az állam alá van rendelve az egyháznak s az állami hatalom az egyházinak. Az állam kötelessége, hogy különösen a kath. hitegység és az egyházi törvénykezés szolgálatára feltétlenül rendelkezésére bocsássa az egyháznak hatalmát. A pápák semmiseknek nyilváníthatják az állam törvényeit, királyokat letehe'nek, trónusokat betölthetnek. Ismeretes, hogy ezen elveket mennyire követték és fejlesztették VII. Gergely III. Ince és VIII. Bonifácius. Az első nem habozott kimondani, hogy a császári jelvények használata csak a pápát illeti meg, hogy a fejedelmek kötelesek a lábát megcsókolni, s hogy a pápa az istentelen fejedelmek alattvalóit feloldozhatja a hűségeskü alól. III. Ince azt jelentette ki, hogy a hányszor nagyobb a nap a holdnál, annyiszor nagyobb a pápa a császárnál. Péternek a Getsemáne kertben két kardja volt: egy szellemi és egy világi. Mindkettő Péter utódjára szállt, s ha a pápa a világit a császárnak adja, ez csak megbízás, s a császár csak megbízottja a pápának. A papok nem tartoznak a világi törvények alá, mert Pál ap. azt mondja (I Kor. 2. 15): »A lelki ember mindent megítél, ő pedig senkitől se ítéltetik meg<. A pápa mindent tehet, felette áll a törvényeknek és semminemű törvény által sincs kötve. A törvény alól még a cselekedet megtörténte előtt is feloldozhat. így III. Ince azt a jogot adta a francia királynak s minden utódjának, hogy a nekik kellemetlen esküket bármely gyóntató atya által valamely jó cselekedetre változtathatják. VIII. Bonifácius végre IV. vagy szép Fülöppel szemben akarta érvényesíteni a pápaság határtalan követeléseit. Tőle származik nemcsak az a mondás, hogy az egyház a pápa szolgálója, hanem az az állítás is, hogy az egész világi törvénykezés a pápát illeti s a ki ebben kételkedik, az az apostoli hitvallásnak Krisztusról való ezen mondatát támadja meg: ítélni fog eleveneket és holtakat. Hirhedt bullájában (Unam sanctam) ezt mondja: Azt mondjuk, határozzuk és hirdetjük, hogy az összes emberi teremtmények kötelesek magukat üdvösségük elvesztésének terhe alatt a pápának alávetni. Egy ideig úgy látszott, hogy a reform-zsinatok korlátozni fogják a pápa túlkapásait, de a pápaság győzelmesen került elő az episkopalismussal vívott harcból s az újkor küszöbén visszanyerte középkori nagyságát. Az 1516 ban tartott laterani zsinat megerősítette az »Unam sanctam* bullát. Ugyanilv jogokat igényel a pápaság, és pedig politikai ép úgy, mint egyházi tekintetben az egész világgal szemben. V. Miklós felhatalmazta a portugál királyt a Nyugot-Afrika elfoglalására, s VI. Sándor a mindenható Istentől szent Péter útján nyert tekintélyénél fogva odaítéli a spanyoloknak a Verde foktól s Azori szigetektől 100 mérföldnyire nyugotra fekvő, már felfedezett s ezután felfedezendő területeket. S ha a kath. egyház újabb időben számot vet a megváltozott viszonyokkal, ez még legkevésbbé se bizonyítja, hogy igényeiről lemondott. Bizonysága ennek IX. Piusnak 1864-i encyclikájához mellékelt irata, a Syllabus errorum, melyben felsoroltatván és kárhoztattatván a modern élet és tudomány azon té-