Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-07-10 / 28. szám

Akkor nem volna se természeti, se erkölcsi világrend, nem volna cél és, céltudatosság se a'természetben, se az emberi életben. A gyermek nem lenne egyéb, mint puszta természeti lény, még pedig mezítelen és gyámoltalan lény. Ha a gyermek véletlenül kedves megjelenésű, azon esetben az ő kedvessége, természetes szeretetre méltósága védelmet fog számára nyújtani; de ha nem késekedhet ilyen természeti adománynyal, ha talán rút és kellemetlen kinézésű és modorú gyermek, vagy ha épen nyomorék talál lenni, hát akkor mi történik? Szegény, szerencsétlen gyermek! mi lesz veled, ha az emberek a gyermeket csak természeti lénynek tekintik állatnak, ki nagyobb okossággal van ugyan felruházva a többieknél, de a ki azért belső lénye szerint mégis csak állat. Nem rég azt állította egy különben nagyérdemű természettudós, hogy az alsóbb fokú állatok és a majmok közötti különbség sokkal nagyobb, mint a majom és a vadember között. A mi már a vad népeket illeti, úgy találjuk, hogy azok ugyanazon lelki képességekkel vannak felruházva, mint mi vagyunk. Évekkel ezelőtt a legdurvább és legvadabb nép szülöttjét, egy brazíliai botokud gyermeket vittek Angliába. Ott aztán iskolába adták s a botokud fiú jeles sikerrel tette le az orvosi vizsgát s ez által beigazolta azt, hogy ez a durva, látszólag állatias néptörzs a legmagasabb lelki tulajdonságokat hordja magában. Méltán megvárhatnók az ilyen természettudóstól, hogy ha csakugyan olyan csekély különbség van a majom és a legalsóbb fokú ember között, hát mutasson egyszer egy egészen okos majmot és készítse azt elő, ha kell a legerősebb hypnotikus suggestióval, legalább a második ellemi osztály vizsgájára. De míg ez meg nem történik, addig azt fogjuk mondani: az ember nem képes áthidalni, azt a nagy közbevetést, a mely az embert az állattól el választja; hogy magában az emberben rejlik az a nagy titok, a mit mi a jelenkori természettudomány minden eszközével se vagyunk képesek felderíteni. De hát úgy-e igaz az, hogy óriási különbség van abban, ha az iskolába adott gyermekről azt mondja magában a tanító: ime itt van előttem egy több kevesebb adománynyal ellátott természeti lény ennyi meg ennyi agvsúlylyal, ennyi meg ennyi izomerővel s a physikai és mechanikai erők ennyi meg ennyi kincseivel, vagy ha a tanító egy szentséges isteni titkot tisztel abban a gyermekben, ha szemelőtt tartja a nagy emberbarátnak eme szavait: »bizony mondom nektek a gyermekek angyalai mindennap látják az én mennyei atyám ábrázatát.* És felvetjük a kérdést: melyik tanító hord már magában magasabb s a sziv nemesebb értelmében vett érzületet? Az-e, a melyik azt hiszi, hogy ő egy okos természeti lényt nevel, avagy az, a ki azt mondja magában: én rám egy olyan lény van bízva, a ki a szeretet titkos kötelékével van a világteremtőhöz kötve, a kit ő névszerint ismer? Ismételjük tehát a kérdést: ti emberek, a kik közönyösek vagytok, vagy ellenséges indulattal viseltettek a vallás iránt, jöjjetek már egyszer tisztába azzal, hogy mi lenne az emberiségből vallás nélkül? Ha nem kellene hinnünk az örök bölcseség és szeretetben, akkor azt kellene mondanunk a gyengéknek és szegényeknek: jó ember, te szegény, gyenge, beteges vagy a szerencse nem kedvezett, a véletlen nem helyezett kedvező viszonyok közé, semmit sem tehetünk érted, viseld türelmesen helyzetedet. Ha majd egyik keserűség a másiknak adja az ajtót, ha a szenvedések és kínok nem akarnak véget érn|, ha a kereszt terhe alatt megtörnek a vállak, csak a kegyetlen vaksorsról beszéljünk előtte ? Milyen nagy különbség van már abban, ha úgy szólunk hozzá: lásd, ha csak ez a látható világ volna a mi mindenünk, akkor mi kevésre becsülnénk téged szegény, jelentéktelen, gyámoltalan, letiport embert, mert te nem sokat nyomsz, vagy épen semmit sem a nagy világban, sőt talán épen terhére vagy másoknak. De íme mi a megfeszített Jézus nevében jövünk hozzád szegény, beteg, elárvult, elhagyatott emberhez és azt mondjuk neked : a te beteges állapotod, a te Ínséged, nyomorúságod, kíméletet érdemlő tisztes állapot, szenvedéseidet a megfeszített Jézus szenvedései szentelik meg, a rajtad általment csapások és fájdalmak szentek előttünk, mivel abban a meggyőződésben vagyunk, hogy az emberi élet legsötétebb talányai, legtragikusabb eseményei mögött az örök Isten legmélyebb, legcsodálatosabb gondolatai rejtőznek ; mivel hiszszük, hogy ez a rövid földi élet nem szakíthatja végét a te énednek ; de csodálatos léteire vagy hivatva, te egyik fokról a másikra emelkedhetsz és a muló idő szenvedései nem is hasonlíthatók a dicsőséghez, a mik egykor neked kijelentetnek. Nem világító napfény-e ez azokra nézve, a kiknek oly módon kell szenvedniök, hogy nem segíthetünk rajtok. És ilyen szenvedők a társadalom minden osztályában feles számmal akadnak. De továbbá: Ha csakugyan kihalna a vallás, hát akkor hogyan állhatna fenn az erény ? A vak véletlen világában, a melyben, a mint állítják, a szellem nem egyéb, mint az agy kifolyása, nem egyéb, mint a fizikai erők bizonyos neme más fizikai erők mellett, az ilyen világban szó sem lehet az erényről. Egy ilyen világban mondhatjuk-e azt valakinek, hogy győzze le magát, harcolja meg a kötelesség szent harcát, s ha a kötelesség úgy kivánja, tegye kockára egészségét, életét? Ott legfeljebb csak az önzés morálját lehet felállítani és az egyik azt mondhatja: nekem örömet okoz az, ha az érzékiségnek hódolok, a másik pedig azt mondhatja: nekem még nagyobb örömet okoz, ha szellemi élvezeteknek adom át magamat. Az epikureusok tanítottak így a régi időkben, a kik minden létezést és enyészetet a vak véletlenből vezettek le. De mikor aztán felette megnő a fájdalom terhe, mit tevők legyünk olyan esetben ? Az epikureusok azt tanácsolták követőiknek: akkor önkezűleg add át magadat a halálnak. Minek hordoznád haszontalanul tovább a keresztet? így végződik ez a világ szerinti bölcseség a kétségbeesés felkiáltásával. Ruszkay Gyula, (Vége köv.) jánosi-i lelkész.