Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-07-10 / 28. szám

KÖNYVISMERTETÉS. Az igazság kulcsa. (Az örmény paulicián egyház kézikönyve.) Az 1837-ik évben az orthodox örmények íelhívfák a kaukázusi orosz kormányzó figyelmét egy kis, Arkwéli nevű falu néhány lakosára. Néhány évvel ezelőtt költöztek át a török Armeniából az Ararat hegyvidékről. A mely vidék névszerint Thoudrak kerülete, hazája volt a Gibbon története negyvennegyedik fejezetében ékesszólóan leírt paulician eretnekségnek. Az említett lakosok nemcsak dissenterek voltak, hanem terjeszteni is igyekeztek vallásbeli nézeteiket, ezért az orthodox klérus elhatározta a megtéríttetésüket avagy elhallgattatásukat. 1845-ig sokat és hevesen zaklatták őket, mígnem a mondott évben, a tiflisi törvényszék rájuk parancsolt, hogy az orthodox egyházba térjenek át. Ugyanekkor az üldözők kezébe jutott a gyülekezet fejének Arkwéli Györgynek tulajdonát képező s »Az igazság kulcsa« címet viselő kéziratos füzete, melyet aztán az adjmiatziui szent zsinat könyvtárába helyeztek el. 1891-ben Conybeare angol utazó a könyvtárban meglátta ezt a kéziratot és a mint átvizsgálta meggyőződött róla, hogy a paulicianusok egyik érdekes és valódi emlékjele az. Maga netn időzhetvén soká ott, nem másolhatta le, hanem intézkedett róla, hogy írják le számára s küldjék utána Angliába. Két év múlva a másolatot meg is kapta. A kézirat értékes volta csak 1896-ban lett nyilvánvalóvá, mikor lefordították angol nyelvre. Mr. Conybeare valósággal ogy nagyon érdekes leletre tett szert, mint ő mondja, »bele botlott a keresztyén egyház egyik oly alakulatának emlékjelébe, a mely oly régi és oly megviselt, hogy már-már az emlékezete is kiveszett«. A paulicianok felekezete, úgy találta, egyik ágát képezte az adoptianistáknak, a kiknek nyomát követni lehet egész a keresztyén egyház történetének kezdetéig. A most fölfedezet kézirat a keresztség kiszolgáltatását, a fölavatás szertartását és a candidatusok oktatására szánt katechismust tartalmazza. A kézirat, fájdalom, nem teljes. 150 levélből 38 ki van tépve. Föltéve, hogy a tulajdonos kincsét féltve tépte ki azokat a lapokat, kiváló fontosságúak lehetnek azok. Taronban Íratott le 1782-ben, de e munka maga, vagy inkább a 22 első fejezet legalább is ezeréves. Mr. Conybeare 850 körülire teszi a keltét és úgy vélekedek, hogy Sinbat, egy paulician vezér-ember szerkeszthette. Az imák és a liturgiái formulák még régebbiek lehetnek. Egy helyről a (XXXI. 1.) az tűnik ki, hogy az a negyedik vagy ötödik századból való. Egy másikról (CXIX. 1.) az a vélemény, hogy annak szerzője Gergely a magyarázó. Ez esetben az a negyedik század elejéről való. Ez iratból kitűnő vallásos rendszernek legjellemzőbb sajátsága a christologiájában és az egyszerű egyházi szervezetében áll. Jézust első tekintetre tisztán embernek tünteti föl. De a ki nem volt hasonlatos az egyéb emberekhez, mert bűntelen vala. Ő az »új Ádám«. Hü vala az Atyához, azért oly nevet kapott, mely minden névnek fölötte van. A megkereszteltetésekor szállott rá a mennyei Atya lelke. Ekkor nyert új méltóságot. Ekkor lett fejévé a mennyen és a földön élőknek. Ekkor lett az út, az igazság és az élet. Ekkor a bűnösök megváltójává. Ekkor töltetett be az istenséggel, és ekkor öltötte föl a fényes ruhát, melyet Ádám elvesztett a paradicsomban. Most a mi Urunk Jézus Krisztus, közbenjárónk. Nagy súly van fektetve Krisztus közbenjáró munkájára. A szenteket és Máriát iiyenekül nem ismerik el. A keresztyénnek minden órában így kell imádkoznia: »Szent Jézus, szent Úr Krisztus, Istennek szent, fia járj közben érettünk*. A keresztséget meg kell előznie a bűnbánatnak és hitnek, ezért kis gyermekeknek szolgáltatható az ki. A kandidátusok csak érett korúak lehetnek, az Úrhoz hasonlóan — kérniök kell a keresztséget és gondosan kell rá előkészülniök. A keresztség kiszolgáltatásának módja a bemerítésből és meghintésből van kombinálva. A Szentháromság személyeinek nevét említi az irat, bár a pauliciánok a szó szokásos értelmében nem voltak trinitáriusok. A keresztség által való újjászületésfélét tanították mert úgy olvassuk az iratból, hogy a megkereszteltek elnyerik a tökéletes áldást, sőt a Szentlelket is. Kétsacramentomot ismer: a bűnbánatot és az Úrnak szent vacsoráját. A fülbe gyónást, a képek használatát a purgatórium tanát elveti. Zsinórmértékül a szentírást s különösen az új-testámentumot a felezések könyve kivételével ismeri el. Hierarchiáról mit se tud. A pauliciánok csak egy egyházi rendet ismertek el, a választottakét, a kik a körülmények szerint többféle nevet viseltek. így a többek közt használták a »püspök« elnevezést is, de az nem jelentett náluk méltóságot. Az apostoli folytonosság eszméjéhez úgy látszik ragaszkodtak. Úgyszinte az oldó és kötő hatalomhoz is. Minden választottat bizonyos értelemben Krisztusnak tekintettek. Úgylátszik a keleti adoptionisták is azt vallották e tekintetben, a mit az az időbeli nyugotiak Spanyolországban így fejeztek ki: Et ille Christus, et nos Christi. A bevezetés szép munka, iskolázottságra vall, telve értékes intésekkel és merész utalásokkal. A kulcs állításai összehasonlítvák az orthodox írókéval, nézeteik eredete és fejlődése a lehetőségig vázolva van. Fölveti azt a sejtést, hogy Gergely, az örmény egyház tisztelt apostola paulician, vagy legalább is adoptionista volt. A keresztyénség e formája samosatai Pálig, a kinek nevéből származott talán a paulician elnevezés, és a római Theodotusig, valamint Justin Martyr koráig nyomozható. Az ebioniták is adoptionisták voltak. A középkori európai katharoknak is sok közös vonásuk volt a keleti adoptionistákkal, lehet tőlük is vették eredetüket. Lehetséges, hogy a százanként és ezrenként erőszakosan Európába telepített örmény adoptionisták vetették nyugoton a tisztább keresztyénség magvait. A bogumiloknak nevezett bolgár secta az ő sarjadékuknak látszik lenni, valamint a későbbi 56