Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-07-10 / 28. szám

gébbet. Míg szerencse az, ha a gyermek kis korában bukik, a mikor mehet mesterségre. Az iskolában gyenge, tehetségtelen gyermekre nézve az életben még szerencse várhat, mint a hogy láthatánk boldog, anyagiakban nagyon is bővelkedő embereket,' a kik az iskolában nem haladtak, s megtalálva a nekik megfelelő munkakört, szerencsésekké lettek. E tekintetben sokat tehetnének papjaink, a kik figyelmeztetéssel megakadályozhatnák az ilyen gyermekek iskoláztatását. Mert, ha csak tehetséges gyermekek lépnének a tanulói pályára, könnyebb lenne a tanárok munkája, s nem következhetnék be az olyan szomorú állapot, hogy a munkás édesapa keservesen szerzett, s elveszett forintjai fölött könnyeket hullasson a meddő aratás, az évet bezáró vizsgák után. Keresztesi Samu. A felpofozott tanár, vagy: van-e nálunk iskolai erkölcstan? »Szegeden páratlan és szomorú eset történt. Bucsa János, a szegedi főgimnázium hatodik osztályú tanulója, felpofozta V. J. piarista-rendű tanárt. Rendreufasítás miatt úgy összeszólalkozott tanár és tanítvány, hogy az első dühében bot ott ragadott és meg akarta verni a fiút, a kit már arcul is ütött. Bucsa azonban a botot kicsavarta a tanárja kezéből és két hatalmas pofont mért V. J. arcára. Az ügy most a tanári conferencia előtt van. Bucsát, kinek folyamatban volt, osztályvizsgálatát az igazgató Magyar Gábor felfüggesztette, valószinűleg az ország összes középiskoláiból kitiltják«. Ezt a hírt lehetett a július 1-én megjelent fővárosi napilapokból kisebb-nagyobb terjedelemben olvasni. A mi forrásunk (Budapesti Hirlap) ezt az esetet »páratlannak* mondja. Engedjen meg a tisztelt fővárosi lap, de ez az eset épen nem páratlan. Mert a mióta, félévtized óta, a középiskolai modern szaktanítás, szorosabb értelemben vett erkölcsi nevelés nélkül egészen gyökeret vert, azóta különféle kiadásban évről-évre olvashatunk efféle híreket. (Sok esetet pedig nem írnak ki a lapokban.) Ha előre tudom vala, hogy e themáról valamikor cikket irok, azokat a híreket és eseteket följegyeztem volna. így csak általánosságban említhetem meg, hogy — a tanulók öngyilkossági eseteit nem számítva — nem olvastuk-e a mult év végén is, hogy egy délvidéki gimnáziumban egy tanuló tanárát megtámadva véres összeütközésre került a dolog, melynél szintén a tanár húzta a rövidebbet; egy másik intézetnél ugyancsak tavaly a megbukott tanuló fegyvert sütött el tanárára. Hódmezővásárhelyen még ma is él és mőködik az ev. reform, tanár, a kit egy tanuló mintegy másfél évtizeddel ezelőtt majdnem halálra sebzett egy lőfegyverrel. Sőt constatálnunk kell, hogy a tanulóknál a különböző fajtájú önbíráskodás esetei oly számosak és oly gyakoriak kezdettek lenni, hogy a vallás- és közokt. kormánynak, illetve a felekezeti főhatóságoknak ma-holnap körülbelől el kell rendelni, hogy az iskolai statisztikában a tanulók öngyilkosságai mellett még egy külön rovatot nyissanak, a melyben pontosan fel legyen tüntetve, hogy hány tanárt, vagy tanítót pofoztak fel, püföltek el, sebesítettek vagy lőttek meg stb.; azaz hány és milyen volt az önbíráskodás esete a tanítványok részéről? Visszatérve az »esetre, ha ma élne a Jézus Krisztus, valószinűleg ennél is megkérdezné az ő legkedvesebb tanítványa: »Mester, melyik vétkezett nagyobbat: a tanár-e, hogy (egy másik hir szerint) először lepimaszolta és legazemberezte, azután arculverte a tanítványt s végül dühében botot is ragadott a gyengébb fél ellen, elfeledkezvén ama classikus intelemről: »Vince animos iramque tuam, qui cetera vincis*; avagy a tanítvány, ki az iskolai fegyelmi intézkedések azon §-a ellen vétett, mely a tanulók kötelességéül szabja a feltétlen engedelmességet s azt, hogy magukviseletében mindent elkerüljenek, a mj korukkal, tanulói pályájukkal meg nem fér, a mi az iskola jó szellemének árt, a mi botrányt okoz vagy a tanulónak erkölcsiségét veszélyezteti ?« Ezen képzeltbeli kérdésre a Mester viszont azt felelhetné az ő szeretett Jánosának: »Avagy nem olvastátok-e vagy elfelejíettétek-e Ovidius Metamorphoseon I. liber-éből, hogy az emberi nem négy korszakon ment át, azaz most van a negyedik korszakban, t. i. először aranykor volt, mely a hitet és az igazságot önkényt, biró és törvény nélkül művelte. Büntetés és félelem távol voltak; fenyegető szavakat sem lehetett olvasni a kiszegzett táblákon; a tömegnek nem kellett könyörögve félni a büntető biró szigorú tekintetétől, általában az emberek biztonságban voltak s megtorló törvényre nem volt szükségük. Katonaság sem volt, mert a népek örökös békében éltek. Örök tavasz volt, s a szántatlan föld is gyümölcsöt termett. Ez volt a Saturnus uralma. Ámde, midőn őt Jupiter a trónról letaszította, következett az ezüst korszak, melylyel minden megváltozott: az esztendők négy időszakra oszlottak, az embereknek dolgozni és az állatoknak iga alatt nyögni kellett. Ez után következett az érckor, mely jellemre nézve az előbbinél ugyan vadabb és a háborúra s meghasonlásra készebb vala, de azért még sem volt gonosz. Hanem, a mely ezután következett s a melyben most mi is élünk, a vaskor, egyszerre ellepte mindenféle gonoszsággal a rossz vértől származott nemzedéket, eltűnt, a szemérem, igazság és bizalom; helyükbe léptek a csalások, ravaszságok, cselvetések, erőszakoskodások és gonosz kincsvágyak. Már a termékeny föld sem terem eleget, hanem szelekre bízzák a vitorlákat és leszállnak a föld gyomrába, hogy kiássák a kincseket, a bűnök csábító eszközeit Előtűnt az ártalmas vas s a vasnál ártalmasabb arany és kitör a háború, hogy harcoljon mindkettővel mindkettő ellen. Az emberek ragadmányból élnek; a gazda nincs biztonságban a vendégétől, sem az ipa vejével szemben; a testvéri szeretet is ritka; a férj feleségének, ez pedig férjének élete ellen tör; a kegyetlen mostohák sorvasztó mérget kevernek az ételbe, s a fiú idő előtt atyja évei után kérdezősködik. Legyőzve hever a kegyelet