Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-07-03 / 27. szám

a világról és az emberekről, a muló idő és örökkévalóságról, az Istenről és az isteni dolgokról szóló komoly és őszinte meggyőződéssel, mindenütt fel kell vetnünk a kérdést; hogyan juthattak ezek az emberek ehez a méggyőződéshez, micsoda lelki tapasztaláson alapszik világnézetük, hogy olyan rendületlenül ragaszkodnak ahoz ? Tanulhatunk a római egyháztól, valamint a többi kisebb vallásos társulatoktól is. De ép úgy tanulhatunk meg azoktól is, a kik akár tanulmányaik, akár pedig élettapasztalataik folytán eltántorodtak Istentől. Míg tanulunk addig mindig fiatalok leszünk és lelki tekintetben végfogytig fiatalok maradhatunk. Ha képesek volnának is egyesek az emberiség összes tudását valami jól csiszolt tükörben összefogni, még azok is kénytelenek volnának beismerni: az emberi lélek tudási képességének olyan korlátai vannak, a miket átlépni nem lehet. A königsbergi nagy bölcs, Kant Immaunel, ezeket a korlátokat ezzel az idegen szóval fejezte ki: antinómia. Oly igazságokat értett alattok, a melyek a mi felfogásunk előtt feloldhatatlan ellentétekul IíÜJJIMIíűl. Mi egyrészről az örökké hatékony igazságosság teljes bizonyosságát hordjuk magunkban, amaz igazságosságét, a mely minden bűnt megbüntet, egyetlen bűnösön sem siklik keresztül: »ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltathatik meg, valamit az ember vet, azt aratandja«. A legmélyebb valláserkölcsi bizonyosság mondatja ezt velünk. Más oldalról azonban a Jézus szellemének befolyása következtében a végetlen isteni szeretet, a megbocsátó isteni kegyelem bizonyosságát is magunkban hordozzuk. Isten mindenkit idvezíteni kiván. Isten a lelki élet minden dissonantiáját boldogító harmóniává akarja átalakítani. De hogy az isteni igazságosság és isteni kegyelem miként ölelik át egymást, azt, ha tapasztalhatjuk is egyesekben, csakhogy azt elméletileg tökéletesen kifejezni nem vagyunk képesek. Magunkban hordjuk a bizonyosságot, hogy tetteink és mulasztásainkért felelősek vagyunk. Kötelességünk küzdeni, harcolni, munkálkodni, kötelességünk helyt állani, ez a kötelesség ránk van bízva, a benső, lelki szabadság büszke, felemelő érzetét nem akarjuk semmi áron megsérteni. De ép oly szilárdul áll a vallásos emberben az a bizonyosság is, hogy Isten mindenható, hogy az égi atya akarata nélkül, mint Jézus mondja, még csak egy veréb sem eshetik le a ház fedeléről. Hogyan viszonylik már az ember erkölcsi szabadsága, felelőssége az isteni szükségképiség eszméjéhez? Ez y/^ olyan rejtvény, a mely felett a legmerészebb és legmélyebb érzelmű lelkek is évezredek óta töprengenek, de megnyugtató feleletre még mindez ideig nem bukkantak. A legfőbb igazsággal szemben olyan helyzetben vagyunk, mint csillagászok, a kik az ú. n. parallel (látköz) segítségéve] akarják a földnek az álló csillagoktól való távolát megmérni. Ez a meghatározás igen kevés esetben sikerült, mert itt végtelen nagy távolságokról van szó, aztán mivel azok a vonalak, a miket a csillagászok mérő eszközeik segítségével ez égűrbe húznak, sehogy sem akarnak összetalálkozni és mivel a szög nagyságát nem lehet megállapítani. Épen így vagyunk mi is, mi sem tudjuk felölelni azon legfőbb igazságokat, melyek a közvetlenség erejével nyomakodnak valláserkölcsi tudatunkra, nem tudjuk felölelni azért, mivel azok az örök végtelen lény titkaiba nyúlnak bele. A ki a világról, annak célja és összefüggéséről egy oly szép kerekded rendszert képes alkotni, a melyben semmi megoldatlan kérdés fenn nem marad, az egy saját világot alkotott magának, de ez nem a valódi világ, a mely sokkal nagyobb, sokkal hatalmasabb, sokkal gazdagabb, semhogy annak mélységes titkait bármely emberi lélek valamelyes jól összefüggő rendszerbe szedhetné. Ép azért merjük mondani, hogy azok a nagy gondolkozók, a kik a világ rejtélyeit illetőleg antinómiákról beszélnek, sokkal erősebbek és mélyebbek, mint azok. a kik képesek elhitetni magukkal, hogy ők mindent értenek, mindenre meg tudnak felelni. Ezek a tudásukra büszke emberek a legfőbb problémákkal nem foglalkoztak elég komolyan. A vallás magában hordja bizonyosságát, nincs arra kényszerülve, hogy a tudománytól kérjen kölcsönt és nincs annak kegyelmére szorulva. Óh nincs, sőt ha csak a tudomány útján indulunk el, sohasem lyukadunk ki a vallásnál. Már előzetesen bírnunk kell a vallásos érzületet, hogy behatolhassunk főleg a vallásos igazságok mélységeibe, hasonlag mint a hogy meg kell lenni bennünk a szép iránti érzéknek, hogy felismerjük a természetben és a művészetben nyilvánuló szépet. Mikor tehát azt állítja a tudomány: átvizsgáltuk az eget és Istent nem találtuk sehol; átkutattuk az emberiség történetének évezredeit és Istenre nem bírtunk rábukkanni sehol, az ily természet, vizsgálók egy oly emberre emlékeztetnek bennünket, a kinek hiába mutatjuk a csodálatos szépségű márványszobrot, hiába mondjuk: íme milyen elragadó szépség áll ebben a márványemlékben szemeid előtt! Az illető felteszi szemüvegét és nézi, hosszasan nézi a szobrot, végre pedig igy szól: átvizsgáltam a szobrot és úgy találtam, hogy a szemcsés márványból készült s valami finom vésővel van kicsiszolva, de szépségét a legszorgalmasabb utánjárással sem voltam képes felfedezni. A mire ez volna a felelet: Szegény jámbor, ha úgy kerested rajta a szépséget, természetes, hogy nem fedezted fel, pedig az örökkévaló a te lelkedbe is beoltotta a szép iránti érzéket. Állj csak egyszer valamikor ez elé a szobor elé és engedd meg, hogy az mint müegész foglalkoztassa szemedet, lelkedet és akkor vess számot magaddal, hogy vájjon nem találtad-e fel ebben a szoborban a keresett szépséget? Azt mondjuk tehát: embernek fia menj ki csak egyszer ebbe a nagy világba, nézd végig az eget az ő ezer meg ezer csilagaival, nézd végig azt a felséges és dicső rendet a mely itt minden ponton kifejezésre jut és valld be, hogy biz itt ebben a roppant világban a bölcs gondolatok milliói valósulnak meg s a legnehezebb számtani feladatok milliói oldatnak meg és számoltatnak el, valld be, hogy ennek a nagy világnak te is egy alkotó része vagy gondolkodásod és érzületeddel, értelmi erőd és kedélyeddel. És ha aztán a világmindenség eme nagy, felemelő szépsége át meg átjárta lelkedet, nem fog-e téged is meg