Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-05-01 / 18. szám

professzor: egy szellemi agóniában szenvedő férfiúnak reflexiói-e ezek, avagy egy, a zsidóság elleni gyűlölettől elvakított pártembernek utolsó fellobbanásai ? Ennek a prot. néppárti főnöknek expektorátióira méltán felelt egy levelező azzal, hogy e szerint »a Luegerek, Ebenhochok és társaik, kik Rómában a németséget elárulják, a »keresztyén-szociális < pártiak méltó szövetségesei*. Szegény Luther, kit pártszenvedély vakított el a katholicismussal szemben! Históriai elfogultság volt részéről a pápa világuralma elleni elvi küzdelme. Pedig ő nem volt pártember, s nem volt, nem is akart lenni politikus, mihelyt népének vitális vallásos-erkölcsi életkérdéseiről volt szó. így hát meg kellett azt is élnünk, hogy StöcJcer korrigálja Luthert. S aztán ugyancsak mozgolódik az ultramontanismus. Beyschlag lapjában azt olvasom, hogy <lr. Kopp boroszlói érsekprimás rendeletére újra keresztelik a convertita protestánsokat. Pedig hát nem ismerjük azt a római dogmát, mely a keresztség érvényét a víz mennyiségétől tenné függővé. Az »egy házfejedelem« a maga eljárását azzal indokolja, hogy némely prot. lelkész csak megérinti, nem pedig leönti a keresztségnél a gyermeket, a mi némely keresztszülőben komoly aggodalomra szolgáltatott okot a keresztség érvénye tekintetében. Hogy ez az újrakeresztelés szakítás az eretnekkeresztséget elismerő őskeresztyén tradícióval, azzal mit sem törődnek a pápás keresztyének táborában. A protestánsok denunciálása a katholikusok előtt főcélja itt az újabb pápás praxisnak. S még azt mondják, hogy ez a Kopp bizalmasa a német császári udvarnak! 8 mindez 1898-ban történik a német prot. birodalom területén. De éjszakon is terjed a római propaganda. Egy francia hercegnő pártfogása alatt űzik azt évek óta Dániában a jezsuiták ; sőt ez a modern ellenreformáció terjed már Norvégiéban és Svédhonban is. A modern naturalismus s az ez által eszközölt vallásos-erkölcsi hanyatlás egyengeti ennek a jezsuita romantikának és bigottériának az útját. így Norvégiában. Scblegel Frigyes példáját követve, egy Strindberg nevű literátus katholizált, s már a normannok tőzsgyökeres népe is ki van téve a jezsuiták hálójának. Már is szidalmazzák a XVI. századbeli reformációt, mint »a római egyházon elkövetett erőszakot«, s magasztalják a norvégek előtt a vaticanismust, mint »igazságot*. Különösen a vegyesházasságok kedvező alkalmai a római propagandának a lélekvásárlásra, s még megérhetjük, hogy a prot. éjszaknak szüksége lesz egy új hős Gusztáv Adolfra. S mondják, hogy a német kormány a II. oszt. sasrenddel dekorálta volna újabban Bittér stockholmi püspököt, a svéd apostoli vikáriust. Hát arra valók-e — kérdi méltán Beyschlag — a porosz rendek, hogy azokkal prot országokban pápás ágenseket tüntessenek ki?! Örvendetes dolog, hogy a nagy pápás kolosszussal szemben a mellőzött ókatholicisntus reformmozgalma a bibliai mustármag módjára növekszik és fejlődik. Az ókathoiikus sajtó hiteles adataiból megtudjuk, hogy a mozgalom épen nem stagnál, sőt a kedvezőtlen politikai viszonyok dacára, lélekszám tekintetében is folytonosan emelkedőben van. Svájcban, Csehországban és Németországban újabb meg újabb áttérésekről értesít az ókath. sajtó. Diakonissza-intézetek, belmissziói egyesületek, templomok és iskolák emelkednek mindenfelé az ókath. diasporában. Egy ókath. tudós, Bommer düsseldorfi lelkész egy ólcath. irodalmi katalógust készített, a melyben húszezer szám foglaltatik Közrebocsátásához maga az »Ev. Bund« is 500 márkával járult. Örömmel és köszönettel veszszük ezt tudomásul, hiszen az ókath. irodalom a mi fegyverünk a vatikáni egyházzal szemben. S még csak valamit az ultramontanismus csudálatos dolgaiból. M'ijwike hvpothesisét. Luther állítólagos öngyilkosságáról most már az ultramontán táborban is >történeti hazugságnak* deklaráltak. A reformátornak egy állítólagos szolgája, mint hazug rajongó találta ki azt a mesét, hogy kedvében járjon Luther pápás ellenségeinek. Májunké »történettudományi sportja* tehát le van álcázva, ha ilyen történetgyártónak van még érzéke az igazság iránt. De még más is jellemzi az e fajta ultramontán történetírókat. Májunké »Geschichtslügen« című művének 13-ik kiadásában is fentartja a Taxii-féle szédelgést a szabadkőművesek sátán kultuszával. Ez már több annál, si fecisti, nega! Eperjes. Dr. Szlávik Mátyás. NEKROLOG. Müller György. 1805—1898. A tizenkilencedik század egy legnevezetesebb, sőt páratlan alakja, Müller György, a bristoli árvaház alapítója és vezetője folyó március hó 10-én elhunyt. Halála nagy és mély részvétet keltett mindenfelé. Az általa fölnevelt árvák ezrei benne egy atyánál többet vesztettek. Nagy a vesztesége a keresztyéni szeretet munkásainak is. a kiket az egész föld kerekségén szóval és tettel segített, buzdított, lelkesített. A társadalom minden osztálya siet megvallani, hogy az elhunytban a világ a legnemesebb philanthrópot és a láthatatlan leghűbb tanúbizonyságát veszítette el. Halála hirtelen halál volt. Szerdán este (9-én) még egészen jól érezte magát. Az esteli istentiszteletet, az intézet nagy termében, mint rendesen, még ő végezte. Senki sem sejtette, hogy többé nem beszélhet vele. Másnap reggel hét órakor, egyik szolga, a mint a szobájába benyitott, ott a padlón holtan elterülve találta. Az intézet orvosa szerint már egy órával előbb beállhatott a halál. Látszat, szerint az asztalhoz akart menni egy csésze theát inni, de mielőtt oda ért volna összerogyott és meghalt. Már régóta sürgették, hogy magas életkorába és egyre növekedő szívbajara való tekintettel éjjel is legyen valaki mellette, azonban a kérésnek nem engedett. Kilencvenhárom évet élt és utolsó napjáig munkálkodott. Müller György a század elején született s majdnem megérte ennek alkonyát is. Poroszországban, Kroppensladtban született 1805-ben. Atyja adóhivatalnok volt.