Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-24 / 17. szám

liberális* jellegű. Azért nem békülhet meg soha sem — mondja a Syllabus — a pápaság a civilizációval, s ez értelemben »a reformáció is revolució*. Pedig a római egyházban nagyobb jelentősége van az emberinek, mint a reformáció egyházaiban, zsarnoki egysége pedig a legnagyobb történeti igaztalansággal azonos. Alig képzelhető két oly jelenség, mely annyira kizárná egymást, mint »reformáció« és > revolució*. Nemcsak külsőleg véve a dolgot, a mely szerint a korai reform útját vágja a forradalomnak, már a kettőnek kiinduló pontja is egészen különböző. A reformáció minden valódi képviselőjében komoly vallásos mozgalom, ható vallásos-erkölcsi elv, mely a lelkiismeret szabadságát, az istenhez való benső viszonyt keresi, s az Istennel való békét minden önző érdekek fölé helyezi. A reformáció épen a Krisztus evangéliumának a középkori pápás hagyományoktól és egyéb hamis tekintélyektől való megtisztításával és megújításával azonos, míg ezzel szemben a revolució elveti az örök erkölcsi törvény eszméjét s a positivummal szemben a subjectivismust tartja a nyilvános élet kritériumának. A kit e kérdés és közelebbről érdekel, az olvassa meg Rothe ethikájának »revolució* című gyönyörű fejezetét. A klerikális papismus ú. n. objektivitása egy nagy zsarnoki uralom, mely Hoensbroech gróf szép szavai szerint »a vallás cégére alatt önző világpolitikát űz, s a hívek lelkiismeretét megtéveszti«. Hogy különben melyik egyház áll közelebb a revolucichoz, megmondotta Meglia: »Rajiunk csak a revolució segíthet!* * Miért nézed pedig a szálkát, a mely vagyon a te atyádfiának a szemében, a gerendát pedig, mely a te szemedben vagyon, nem veszed eszedbe?* — S már Lutherünk is így panaszkodott: »Was an uns bőse ist, das nützen sie auf, des andern gutcn geschweigen sie.* A reformációra szórt igaztalan vádak épen magára a pápás egyházra hullanak vissza. Mert hát a történelem kerekeit nem lehet a középkorba visszafordítani, még ha a mi Schlaucbunk tollja is azokat. Eperjes. Dr. Szlávik Mátyás. KÖNYVISMERTETÉS. A pesti református egyház 101 éves története. írta: Farkas József, a budapesti ev. ref. theologia akadémia tanára, s a ref. egyháztanács jegyzője. Kiadja a budapesti ev. református egyház. Ára 1 frt 50 kr. (Folytatás.) A könyv a bevezető részen kívül három szakaszra oszlik a három, illetve négy lelkész működési ideje jelölvén a szakaszokban a kezdő s keltőre nézve már a végpontokat is, míg a most élő két lelkész működése, hogy minél később nyerjen befejezést, hogy e befejezésig minél több maradandót alkothassanak: ez az egyház javáért buzgó lelkeknek óhajtása. Az első szakasz a Báthory Gábor lelkészkedése alatt (1796—1839) történt eseményeket, nagy erőfeszítéssel folytatott küzdelmeket, a fel-felujuló reménységet, majd a sokszor lankasztó kételkedést tárgyalja: 1. a pesti ref. egyház új életre kelése; 2. a telekszerzés; 3. a lelkészlaképítés ; 4. a templomépítés; 5. az egyházkormányzat és népesség; 6. az istentisztelet, lelkészek, ének vezérek, orgona és orgonisták; 7. az elemi iskola; 8. az adakozások ; 9. az egyház és város közötti viszony; 10. Báthory Gábor életrajza, s jelemzése című fejezetekben. A II. József alkotmányellenes uralkodásának megszűntével összeült 1790/9 t-iki országgyűlés, párt különbség nélkül egész figyelmét s összes erejét az ország alkotmányának biztosítására fordította, s a iegkatholikusabb ember is a protestánsban nem az eretneket, hanem a magyar nyelvnek, alkotmánynak vastag nyakú, hajthatatlan derekú ápolóját, vele egy közös célra törekvő honfitársát látta, s még a főpapság is a protestánsok iránt, a régitől messze elütő nemesebb érzülettől volt áthatva, s abban mindnyájan egyetértettek/ hogy a protestánsok helyzetén javítani szükséges, hogy őket a bécsi és linzi békekötések által vetett törvényes alapra kell visszahelyezni. így jött létre az 1790/91-iki XXVI. t.-c., mely a protestánsoknak egyházakká való szervezkedését s vallásuknak szabadon gyakorlását némely feltételek kikötésével biztosította. Szabadon nyilvánulhatott tehát a protestantismusban rejlő életerő, és nyilvánult is. Mindenfelé új gyülekezetek alakultak, templomok, paplakok és iskolák épültek; Budán és Pesten is mozogni kezdett a föld. Az 1790-ik évtől kezdve bizton lehetett reményleni, hogy Buda és Pest nemcsak névleg, de tényleg is az ország fővárosa leend, s a két prot. egyház világi embereinek körében azonnal felvillant a gondolat, hogy ezen városokban s első sorban Pesten, a prot. egyház tért foglaljon, hogy itt bármi erőfeszítéssel is prot. gyülekezetet alapítsanak, templomot, iskolát építsenek. A két felekezet hívei együtt is, de különösen reformátusok kevés számmal levén, egyelőre csakis a két felekezet egyesített erejével reménylettek célhoz jutni. A kezdeményezés az evangélikusoktól indult ki, a kik előnyösebb helyzetben voltak, mint a reformátusok. Ők, főként gr. Beleznay Miklósné, szül. báró Podmaniczky Anna buzgólkodása és áldozatkészsége folytán már 1787-ben gyülekezetté alakultak, lelkészt, tanítót választottak, s a Lipót- és Kalaputca sarkán levő, >a pléh kalaphoz« cím alatt ismeretes házban német, tót, magyar istentiszteletet tartottak; 1792-ben pedig Ferenc királytól, a mai Deák-téren levő kincstári telekből templom, paplak és iskola építhetésére alkalmas telket nyertek. E telek megnyerése után (szept. 23.) az evangélikus egyház azonnal gyűlést tartott, hogy köszönetét fejezze ki a telekért a Fejedelemnek s hogy az építkezés felől tanácskozzék, egyszersmind hogy a reformátusokat is a közös munkára felhívja. A közös munkával tervbe vett templomépítés azonban elmaradt. Míg a két egyház vezér emberei ez ügyben leveleket váltottak, a mely levelek a gyűléseken is tár-