Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-17 / 16. szám

szükségek kielégítésére nem volna? Hát csak arra teremtette volna az embert, hogy örökké éhezzék és szomjúhozzék és soha meg ne elégíttessék ? Csak puszta szólam lenne Jézus eme nyilatkozata: >boldogok, a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek ?« Egyedül az ember az a többi teremtmények között, a kinek tudata van arról az örök lélekről, a ki a világot igazgatja és örökkévaló gondolatait a világ mozgásában valósítja meg ; egyedül az ember az a többi teremtmények között; a ki teremtőjét dicsőítheti, neki hálákat adhat. A mennyire világismeretünk terjed, mi vagyunk arra hivatva, hogy a világmindenség nevében adjuk meg a tiszteletet a világ örökkévaló kormányzójának. És_ ez a hivatás nem a legfőbb és legfelségesebb méltóságot ruházza-e reánk? Igen, az ember képesítve van arra, a mire őt már az ótestamentom is felhívja, hogy szeresse Istent teljes szivéből, teljes lelkéből, minden erejéből és hogy lángoló, szent lelkesedéssel emelkedjék a minden jó ősi forrásához. Tapasztalhatja újból meg újból, hogy lelkébe az örök szeretet száll alá, hogy igazán ván valami szent szeretetszövetség a mindenható Isten és az ember között. De hát a szeretet mindig valami egyéni. Ha minket igazi szeretet fűz a mindenható Istenhez, akkor valami lényegi összeköttetés áll elő az örökkévaló Isten és az ember között, akkor teljes bizonyosság gyanánt marad meg az, a mit az evangélium hirdet: Isten nekünk atyánk, mi pedig neki gyermekei vagyunk! Mihelyt pedig ez az igazság teljes bizonyossággá lesz bennünk, azonnal megszilárdul bennünk az a tudat is, hogy mi örök életűek vagyunk. Ha mi Istennek gyermekei vagyunk, akkor nekünk örök, maradandó értékünk van ő előtte; és a minek ilyen értéke van a mindenható előtt, azt ő megtartani is képes. Hogy erről tiszta, világos képet nyerjünk, ismét és ismét vissza kell térnünk ahhoz a Jézus Krisztushoz, a ki minden időben legjobb vezérünk nekünk. Ugy-e, hogy ő benne hasonlíthatlan példáját bírjuk az Istennel való benső egységnek? Istennek szeretetétől teljesen áthatva, áthevülve jár Jézus szerte-széjjel, hogy Isten atyai kegyelmének evangéliumát tanítva, gyógyítva, szenvedve és meghalva adja tudtára az emberiségnek. Ugy-e, hogy az ő életének örök értéke van, ez az a legfenségesebb élet mely a millió évek folyamán az Isten dicsőségéről élő bizonyságot adott. Érezzük, hogy a napok elsötétülhetnek, a csillagok elmúlhatnak, de ez az élet az ő értékénél fogva akkor is megmarad, ha összeomlik a világ. Igen, de Krisztus azt mondja: »Atyám azt akarom, hogy a hol én vagyok, azok is ott legyenek, a kiket nekem adtál*. Más szavakkal Jézus szakadatlanul figyelmeztette tanítványait, hogy minden emberben van valami szent, van valami isteni, még a vámszedőkben, még a bűnösökben is és ezért mondja aztán: »a mit a kicsinyek közül egygyel cselekesztek, velem cselekszitek azt«. Ezzel azonban a Jézus Krisztus halhatatlansága mindnyájunk örökségének van kijelentve. Ránk nézve sem ez a sötét rejtélyekkel teljes földi élet a legutolsó, nekünk is van jogunk ahhoz, hogy valami jobb, dicsőbb életet várjunk. Igen, jogunk van remélni, az örök Isten nem hiába oltá belénk a reménység ösztönét. A legnemesebb és legfelségesebb ösztönt ölnők meg magunkban, ha mi a földi korlátokon felülemelkedő nagy és szent remény ösztönét meg akarnók öldökölni magunkban. Most jön azonban a kérdés: hol van hát az az örök haza és micsoda képzetet alkossunk magunknak a felől, a mikor a világban nincs túl és alvilág, a mikor a mi földünk is csak egy ragyogó csillag a többi csillagok között. Hol kell ennek az örök hazának lenni ? Nem helyesebben gondolkoztak-e Ősapáink, a kik azt hitték, hogy ez az örök haza a csillagok felett van és a dicsőültek a magasságból tekintenek alá a földre? Erre mi azt feleljük: a tudás és vizsgálódás határán túl a hivő sejtelem örök országa következik. Az emberiség minden kutatását és vizsgálódását, ha nem akarjuk, hogy az hiányos töredék legyen, a hivő sejtelemnek kell kiegészíteni. Magas tengerparton állunk, előttünk a mérhetlen és beláthatlan víztömeg; száraz földnek semmi nyoma sehol. És íme a habok ösmeretlen gyümölcsöket vetnek ki elénk a szárazföldre, olyan gyümölcsöket, minők a mi földünkön nem teremnek; és azt mondjuk: a látóhatár túlsó oldalán egy új országnak kell lenni, új növényzettel. Ezeket a gyümölcsöket a hullámok hajtották ide, hogy sejtelmeket támaszszanak bennünk amaz ismeretlen ország felől. Hajó fedélzeten állunk, látjuk, hogy az iránytű állandóan egy pont felé mutat s ha folyvást ingadozik is, de mindig ugyanazt az irányt keresi és azt mondjuk: delejes sarknak kell lenni valahol a földön. Az a delejes sark már fel van fedezve. Kiszámítjuk a csillagok pályafutását és úgy találjuk: a legutolsó bolygó, az Uránus nem illik bele a Kepler törvényébe, az égürben még kell lenni egy más bolygónak is, mely ezekre a bolygókra vonzó hatással van; menjetek és keressétek fel. És felfedezték azt a planétát, felfedezték a Neptunt. Mit akarunk ezzel mondani ? Csupán csak azt; a tudás határánál a nagy, csodálatos dicső valóságot sejtjük. Olyan az, mint a kelő nap, a melyet eltakarnak előttünk a hegyek, de a szürkület bibora már jelenti létezését. Az a valóság, a mit gondolatunk és értelmünkkel fel nem foghatunk, felettünk és nem alattunk van. Még egyet! Van igen sok belső bizonyíték, a mit mi sokszor elfelejtünk. Van számtani bizonyosság, a melynek mindaz alatta áll, a mit mi megszámlálhatunk és megmérhetünk, aztán van a szépnek is valami belső bizonyossága, a melyhez kell mérni mindazt, a mi igényt tart a szép elnevezésre. És van valami benső erkölcsi bizonyosság, a melyhez kell mérni mindazt, a mi valláserkölcsi igazságnak tartatik. Ezek a bizonyosságok egymás mellé vannak állítva, egyiknek ép úgy megvan a maga szent jogosultsága, mint a másiknak. De egyiknek sem szabad uralni a másikat. Az emberi élet végczéljának kérdésénél a valláserkölcsi bizonyosság talaján állunk és azt mondjuk : ez a világ, a mit szemeinkkel látunk, nem a végső, nem a dicső lét, nem a végső s legtökéletesebb kijelentése az isteni mindenhatóságnak, nem, az az örök Isten,