Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-17 / 16. szám

náljuk ennek vizsgálatánál, még pedig olyan elfogulatlanul, a mint csak lehet, hogy egyetlen természettudós se vethesse szemünkre: te nem értettél, nem olvastál minket. Nem, mi ismerjük az ő írásaikat, alapelveiket is tudjuk, hogy főként az orvosok azok, a kik azt mondják, hogy a halállal mindennek vége van, az orvosok, a kiknek naprólnapra a testi halállal kell bibelődniök. De hát lehet-e még védeni a magasabb életbe vetett hitet a természettudósok által nyújtott egyszerű bizonyítékok után? Próbáljuk meg. Igaz, hogy egy rövid értekezés keretében nem mondhatunk el mindent, a mit kellene, de elmondjuk legalább a főbb pontokat. Gondoljuk meg először is azt, hogy a szellemi élet hordozója csakugyan az agy. Ha mi bepillanthatnánk az élő, működő agyba, valami ezerszeresen nagyító üvegen kevesztül, azt tapasztalnék, hogy gondolatunk, érzésünk, akaratunk minden nyilvánulásánál szakadatlan munkásságot fejt ki az agy, hogy gondolataink mindenike a legparányibb agy részecske bizonyos mozgásával van kapcsolatban. És azt mondhatná a természettudós: íme ezek az agyszálak a történelmi kutatásnál jönnek mozgásba, emezek a számtani okoskodásnál, ezeket a mozgásokat akkor végzi az agy, mikor szeret, gyűlöl, lelkesedik, vagy szomorkodik. De ha meglátnék is mindezeket, vájjon ez által érthetőbbé lenne-e előttünk csak egy hajszálnyival is az ember szellemi életének titka ? Vájjon nem úgy volnánk-e vele, mint a ki a zenében teljesen járatlan s a kinek hangjegyeket adnak kezébe és azt mondjak: íme ez a világ egyik legszebb és legdicsőbb műremeke, ebben a műben a legfelségesebb gondolatok, a leghatalmasabb érzelmek jutnak kifejezésre ; nézd át csak egyszer, valamikor! A mikor aztán előveszi, nem lát benne egyebet, mint pontokat, meg vonásokat és azt mondja: ez-e az a műremek? Ezt kell-e nekem megbámulnom ? A tudatlan nem látja be, hogy a hangoknak, a zenei szépségeknek milyen gazdagsága van ezekben a hangjegyekben lefektetve, ezt csak az ahhoz értő tudja. Mi is úgy volnánk, ha láthatnók az agy nagyszerű mozgását, ránk nézve az nem volna egyéb, mint egy érthetlen zenemű, vagy hangjegy. Hogy az agynak emilyen mozgása mért jelenti az örömet, a másmilyen mért jelenti a szomorúságot, az épen úgy rejtély maradna előttünk, mint volt előbb. De ha megoldhatnók is ezt a rejtélyt, mint a hogy meg nem oldhatjuk soha, egy sokkal nagyobb rejtélyre fognánk rábukkani és ez nem más. mint az én

tjtka. Az az én, a mely mindeneket vizsgál, mindeneket átkutat, az a nagy csodálatos ismeretlen, a mit a természettudós nem képes vizsgálódó eszközeivel megfejteni. Az az én felette áll a gondolkodás, érzés és akarás szerveinek, az az én az örökkévalóságot rejti magában. Minden érett korú ember elmondhatja azt: én fiatal voltam, én megvénültem, voltak boldog, voltak nehéz napjaim, tettem jót is, de hibáztam is; fáradoztam, de mulasztottam is; a világ változott, én is megváltoztattam magamat, de mindeme változások között megmaradt az én, ez a nyugovó pont a jelenségek forgatagában. Az én ép azért tűnődik az elmúlás felett, mivel szilárdan áll a változások és jelenségek között; azért törődik bele olyan nehezen a földi dolgok múlandóságába, mivel az örökkévalóságot érzi önmagában. Az én nemcsak a testtől különbözteti meg magát, hanem meg tudja magát különböztetni az egyes szellemi tulajdonságoktól is. Az az én a csendes elhalás közben is érzi, hogy életereje fogyatékán van, gondolkodása gyengül s az éjszaka zajtalanul közelget felé. De hányszor megtörténik, hogy az az én a legutolsó szempillantásig csodálatos frisseségben tartja magát, hogy megmutassa a körülte levőknek, hogy ő nem hal meg akkor sem, ha már megszűnt is az érverés s a szív dobogása felmondja a szolgálatot. A legszentebb, legfelségesebb példát a megfeszített Jézus szolgáltatja nekünk erre nézve. Haldoklása közben összeszedi utolsó erejét, hogy diadalsóhajjal hagyja itt a földet, hogy az utolsó pillanatban megmutassa azt, hogy az ő énje valami egészen" más, mint a haldokló test. hogy az ő énje abban a pillanatban már készen áll arra, hogy haza térjen a más, magasabb világba. Általános világtörvény az, hogy nincsen olyan szükség, a mely kielégítést ne találna. Ha nem volna eledel, nem éreznénk éhséget, ha nem volna világosság, nem volna látérzékünk, ha nem volna hang, nem volna haliérzékünk. A hová csak a kutatás kihat, ez a törvény mindenütt érvényesül: a hol a természet és életrendje valami szükséget támasztott, ott gondoskodás is van arról, hogy az a szükség kielégíttessék. Vannak pedig már az embernek oly nagy és szent szükségei, miket a földi világ ki nem elégíthet. Mély érzésnek jele az, ha valaki fogékonysággal bír az iránt a Törhetlen szeretet iránt, a mely nem szűnik meg szeretni még azokat sem, a kik már rég megelőzték őt a halál útján. Tehát az élet mindenható ura oltotta belénk az örök szeretet szükségét, ő utal minket arra, hogy örök szeretettel szeressük a mieinket. A halál azonban mégis csak elragadja tőlünk őket és irgalmatlanul széttépi a leggyöngédebb, legdrágább kötelékeket. És mi még ennek dacára se hagyunk fel a szeretettel ? Nem érez-e minden hü és nemes szív vágyat amaz örök hajlékok után, nem vágyik-e örökké együtt lenni azokkal, a kiket ő a benső szükségesség erejével tud szeretni, s a kiket ő olthatatlan szeretettel szeretni kénytelfiDj? Épen az emberiség legjobbjai azok, a kik tökéletlenségük és gyengeségük tudatában legtöbbet szenvednek s a kik leginkább óhajtanak megszabadulni a bün ,és tévelygés kötelékeitől; pedig itt e földön sohasem szabadulhatnak meg tőlök teljesen. A földön mindig hangzani fog ez a vallomás; »nem hogy elértem volna, vagy hogy tökéletes lennék Hogyan, hát a szeretet örök hazája utáni vágy, a tökéletesség utáni vágy, a bűnök és gyarlóságoktól való mentesség utáni vágy sehol sem találna kielégíttetést,? Hát a világ mindenható urának van eszköze arra, hogy teremtményei egyéb szükségeit kielégíthesse és csak a legfőbb