Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-03-13 / 11. szám

móben a papokat az állam fogja fizetni. A felsőbaranyai esperes mult évi jelentésében erre nyilván rá is mutatott mult évi jelentése e szavaiban: »népünk nagy részénél el van terjedve azon általa örömmel fogadott hír, hogy a lelkészeket csak öt évig fogják ők fizetni, azontúl pedig azok az állami pénztárból fogják kapni fizetóseiketíí — mi több, a hivatkozott törvénycikk életbeléptetését az egyházmegyén egyszerű falusi emberek, a fizetés terhes voltára mutató indokolással kérelmezték. — Az a tény, hogy 1899. óv elején a papok egy része állami segélyezésben részesül, arról fogja meggyőzni őket, hogy a papokat az állam fizeti, s hogy ha ezek mégis az eddigi lukmát követelik, ezzel igazságtalanságot cselekesznek. A rokonszenv helyét gyűlölet, a tiszteletét megvetés váltja fel. — Szüksége van erre az erkölcsiség úgy is ingadozó ügyének, érdeke ez az államnak? A nép csak azt hiszi el, hogy az állam fizeti a papot, de azt, hogy ő neki a régi arányban kell fizetni, nem. A pap a szívtelen, a sokra vágyó. Vizet prédikál ós bort iszik, az urakkal tart s elnyomja a szegényt. Szeretetet hirdet és irgalmatlan; könnyíthetne a nyomorulton, de nincs hozzá szive. Boldog Isten! minő zűrzavar Jesz ebből, melynek zavarosában csak a gonoszág feszítheti ki siker reményével 'hálója száryait. Ott a példa Szabolcsban, Szatmárban, emplónben, pedig az államsegélynek még csak omályos körvonalai is alig látszanak. —- A fő elszó máris az: papot nem fizetünk. Fizetnek-e, ha az állam is hozzájárul? Nem fogják-e azt tömegesen megtagadni, nemcsak a tényleg segélyt élvező, hanem az abban nem részesülő papok fizetését is? És azután, az elkerülhetetlen végrehajtás nem fogja-e őket elébb a felekezetnélküliség, azután pedig a szocializmus karjaiba kergetni? Azután mi lesz?— ki tudná megmondani? Ne feledjük, hogy a szurony-erdő csak addig védő fal, míg valamely eszme a nagy tömeg köztudatába menve, lelkét a rajongás erejével nem ragadja meg s be nem tölti teljesen; azontúl vértanúkat szül, ideálokat teremt, melyek ellen ép úgy hiába való a kard, az ágyú, mint a légbefoszló fantomokkal szemben. Ne rontsuk meg — félszeg intézkedéssel — a bizalmat a lelkész s népe között. Ne költsünk fel alvó szellemeket! Ne foldjuk uj posztóval az elavult ruhát, mert igaz lesz Jézus szava, hogy annak szakadása, az által még nagyobb leszen. ISKOLAÜGY. A régi és a mai iskola. (Folytatás.) II. A mi továbbá a régi és a mai iskola közötti különbséget oly szembetűnő módon mutatja, az, hogy az iskola külső képének s a tanulók viselkedésének megváltozásával megváltozott a tananyag kezelése és a tanítás gondja körüli eljárás is. Régebben csaknem minden tantárgyat — különösen az alsóbb osztályokban — egyetlen ember tanított; sőt még a felsőbb oktatás körében is nem egy eset volt arra, hogy egyetlen embertől nyerték a tanulók szellemi táplálékukat. A mennyire össze volt halmozva akkor a tananyag egyetlen ember kezében: épen annyira szét van forgácsolva most, a midőn csaknem minden tárgyat másmás tanár ad elő s mindenik más-más szellemben, úgy, hogy a * valahány ház, annyi szokás*-féle módszerhez való alkalmazkodásban a tanuló alig tudja eltalálni a legcélravezetőbb utat. A milyen elégtelen volt régen, igen sok esetben, egyetlen ember ereje az egyes osztályok összes tananyagának kezelése körül: épen olyan felesleges most az a végletekig menő szakokra osztás'; mert ha így könnyebb is a tanárnak, de sokkal nehezebb a tanulónak. Hiszen mindnyájan tudjuk, a kik valaha az iskola padjait koptattuk, hogy a tanulók előmenetele és a tananyag elsajátításában való készsége a legtöbb esetben a tanár egyéniségétől és magatartásától függ. Ha R t3.11 ár nemcsak lelkiismeretesen adja elé tárgyát, hanem megkívánja, hogy a tanulók is lelkiismeretesen megtanulják azt: akkor nagyszerű eredményeket lehet felmutatni; míg ellenkező esetben a kedvező eredmény mindig kétes lesz, s a tanár lelkiismeretlenségének mindig a tanítványok adják meg az árát. Ezt a régi iskolában nagyon jól tudták, ezért bízták egyetlen emberre egy egész osztály sorsát, hogy a személyi felelősség elve minél inkább érvényesülhessen. Most azonban kit lehet vádolni és esetleg felelősségre vonni egyik, vagy másik osztálynak a gyengeségéért s általában az előmenetelben tanúsított csekély eredmények miatt? Az igazgatókat, vagy osztályfőnököket-e? Ők minden esetben mossák a kezüket, miután kötelességüket lelkiismeretesen teljesítették. Az a körülmény pl., hogy egyikmásik osztály gyenge a klasszikus nyelvekben, vagy a természettudományi tárgyakban, nem ő reájuk, hanem vagy a latin, vagy a görög, vagy a fizika, vagy az álattan tanárára tartozik, miután ők történetesen épen a történelmet, vagy a lélektant, vagy a földrajzot adják elő. Ki hát a felelős? Senki, hanem az egész intézet. És a tankerületi főigazgató megrójja, megbélyegzi az egész intézetet. Pedig az intézet maga mindig jó; hanem a rosz rendszerben van a hiba. A tanárok a legtöbb esetben magyaráznak; ott, a hol kérdeznek, jó avagy elégtelen