Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-03-06 / 10. szám

annak rég letűnt órái és eseményei felett örömmel elmereng : nem veszi észre, hogy önmagát csalja meg, miután a múltból csak az édest hozza át a jelenbe, a keserűt pedig ottan feledi. En sem foglalkozom hát a régi iskola árnyoldalaival, azokkal a szűk, levegőt és világosságot nélkülöző, kezdetleges felszereléssel ellátott iskolahelyiségekkel; azokkal a többnyire tanulatlan, brutális természetű, hivatásuk magaslatára soha fel nem emelkedő tanítókkal; azokkal a semmi módszert nem követő s minden helyes pedagógiai érzéket kicsinylő tankönyvekkel. . . Istennek hála, mindezek lassanként eltűntek közoktatásügyünk teréről. Hanem inkább foglalkozom azzal, a mi a múltban becses volt s gazdag örökség gyanánt maradt volna a jelenre, ha azt onnan átvenni és korunkba átültetni tudtuk volna. A mult eme becses hagyományai között első helyen kell említenünk azt a keresetlen egyszerűséget, mely Öszszes iskoláinkat áthatotta, éltette és az életnek leghatalmasabb tényezői közé emelte. Fényűzésről, divathajhászatról, túlhajtott igényekről szó sem lehetett egyikben sem. A tanuló ifjúság elsőben is tűrni, lemondani és dolgozni tanult s csak azután, ha már maga megszerezhette magának annak feltételeit: ízlelhette meg néha a világi örömök poharának ingerlő cseppjeit. Ruházatban, ételben és a tanulói élet egyéb fentartási kellékeiben teljes mérséklet uralkodott; sőt nem egy eset van arra is, hogy némelyek tisztán kegyelemkenyéren élve képezték magukat derék emberekké. A mai iskola messze túlhaladta ezt az álláspontot. Fényes palotákban, modern ruházatban, magas igényekkel jelenik meg a nagy világ előtt. Az egyszerűséget benne nem találhatni meg sehol. A mai tanuló ifjúság a divat országában, a báltermekben és a társadalmi örömök élvezetében mindenütt a vezérszerepet viszi. Nem tudja, hogy mi a lemondás, csak azt, hogy mi a követelés. Nem ismeri a munka által szerzett élvezetnek édes örömét, csak útját és módját annak, hogy mikép verje el apai vagy anyai örökét. Régebben egy tanuló elköltött évenként 60—80 forintot, ma meg 3—4 száz frt sem sok pénz neki. És hiába tagadjuk, ebben a dologban nagy része van a mai iskolának. Fényes palotákhoz fényes ruházat, fényes ruházathoz fényes életmód, fényes életmódhoz fényes költekezés, fényes költekezéshez hatalmas vagyon kell s így, ha száz meg száz szülő tönkremegy, míg gyermeke tanul: azon egy cseppet sem csodálkozhatunk. De meg másfelől, a gyermekek mellett az isicola is kiveszi részét busásan a szülők vagyonából. A különböző beiratási, felszerelési, ellátási és tanítási díjak egész summákra mennek, a miket az iskola, törik-szakad, még előzetesen beszed magának. A jelszó az egész vonalon az, hogy a ki szegény, az ne tanuljon, hanem menjen földmívesnek, vagy iparosnak, mert úgyis elég a tanult és végzett ember, a ki egész életén keresztül csak tengődik és nyomorog. Ezért aztán csaknem minden középiskolánkban nagyon megapadt a tanulók közt a szegény földmívelő nép gyermekeinek szama, azé az osztályé, mely eddig a nemzet intelligens osztályát annyi életrevaló, munkabíró erővel gyarapította s szerencsés házasságkötések által vérét mintegy felfrissítette. Ha elődeink ezt a szigorú arisztokratikus elvet alkalmazták volna, akkor most sok biró nem ülne a bírói széken, sok tanár a tanári kathedrán és pap a papi parochián, hanem valahol vagy szántanának, vagy vetnének, vagy csizmát foltoznának, vagy vasat vernének. A mai iskola elfajulás felé közelgő nagyzolásának egyik legkiáltóbb bizonyítéka az, hogy középiskoláinkban, a hol ez az intézmény megvolt, eltörölték a szolgaságot, mely minden árnyoldala dacára is alkalmat nyújtott a szegény ember gyermekének, hogy némi kevés kötelességnek a teljesítése ellenében, szinte minden költség nélkül elvégezze a középiskolai osztályokat. A híres nagyenyedi Bethlen-kollégiumban pl. 150—200 gyermek tanult évenként, mint szolga s közülök nem egy híres emberré vált: most azonban, akarva nem akarva, mindenik úrfivá neveltetik, mert így kívánja azt a helyes pedagógia. Hát én a felett a dolog felett nem vitázom és tudós fejtegetésekbe nem bocsátkozom, csak azt kérdem: Miért kellett a tanulói pályán, a szegény fiúknak ezen utolsó mentsvárát is megsemmisíteni ? Miért kellett az illető iskoláknak, szolgatartás címén tett kiadásait a tanuló ifjúság kezéből kivenni s odaadni egy olyan rendnek, melyet a pedellusok képében a mai iskola teremtett meg, de a mely csak annyiban tartozik az iskolához, a mennyiben munkáját jól megfizetik. A régi elv, mely eddig a tanuló ifjúság nevelése körül oly szerencsésen alkalmaztatott s melyet apáink e néhány szóban foglaltak össze: *Palmasub pondere ereseit«: úgy látszik, többé nem vonz és nem hódít, miután korunk nagy költséggel, nagy kényelem között és az igények fejlesztésével akarja nevelni az ifjúságot. »Mindennek megvan a maga határa!« Jó lenne hát, ha egy kissé visszatérnénk a régi mesgyék közé, mert a tanítás költsége végre is csak megöli a nemzet középosztályát. (Folyt, köv.) Z. Kiss Sándor. KÖNYVISMERTETÉS. Az egyház munkássága a szociális kérdés megoldásában. (Folytatás és vége.) Nemzetgazdaságtanának főbb alapelveit az eddigiek alapján a következőkben foglalja össze: A gazdasági és az erkölcsi élet szerves összefüggésben áll egymással. A társadalom gazdasági motívumokból keletkezett, de minden ízében erkölcsileg meghatározott csoportosulása az embereknek. A gazdaságtani elméletek története igazolja, hogy a vallásos-erkölcsi világnézet befolyással van az egyesek, s a népek és nemzetek gazdasági életére, mert épen a vallásos-erkölcsiség lényegéről alkotott felfogás különíti el