Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-02-13 / 7. szám

Többet vagy kevesebbet, az meglehetősen egyre megy. A mi a kulturhistorikus előtt lényeges, az a szellemi kapocs földerítése abban a nagy történeti revolucióban, melynek fonalát az egyház ez első harcosaitól Lutherig kisérhetjük, az eszmék logikai láncolatának folytonossága, mely nyoinról-nyomra viszi előbbre a századok folyamán a szabad gondolkozás és vizsgálódás ügyét a katholicismus nyügző tekintély elvével való harcában. Az emberiség szellemi mozgalmainak ebben a philosophikus felfogásában nyugszik az igazolása a protestáns történetírásnak. mely szerint sohasem a többé-kevésbbé eltérő tantételeket, hanem magoknak az erkölcsi rugóknak e közösségét szükség az összehasonlítás alapjául venni s ebben kell látnunk a lelkiismereti szabadság és a nagy protestáns ideálok solidaritását. Végtelen kicsinyesnek tűnik fél ezen egyszerű igazsággal szemben Burg azon igyekezete, hogy e négy merész szellemi újítóját az egyháznak még a haeresis gyanújából is kimossa a pápasággal szemben, csakhogy minden rokonságot megtagadjon tőlük a reformáció ügyével s protestáns történeti ferdítésnek bélyegezze azt az álláspontot. mely Wald, Huss, Wicliffe és Svanarola véres glóriájából a hitszabadság ügyére akarna fényt övezni. Szerinte ez a törekvés csak onnan ered, hogy a lutheri tanoknak nagyobb régiséget akartak biztosítani s ki akarták mutatni, hogy a reformátorok tana nem új. Ezért meghamisították 1. a waldensisek hitágazatát, mely részben Morál hamisított memoire-jainak kivonata ; 2. a Wald követőinek kátéját; 3. a sacramentáriusokról való értekezést stb. Pedig Wald Péter alaptanítása gyökeresen különbözött Luther tanától. Luther elvetette a jó cselekedetek által való üdvezülést s erre vonatkozó tanát egyedül a hitre alapította; holott Wald Péter, a ki önkénytes szegénységet vállalt, ellenkezően az üdvözülést a jó cselekedetekre alapította. Még nevetségesebbek Burgnak Wicliffe ellen felhozott állításai, hogy a biblia angol fordítását a görög és zsidó nyelv ismerete nélkül kezdte meg, s hogy maga is elismerte magáról, hogy a mindennapi életben »szeret gyakran és jól étkezni*. Vájjon ki tagadta ezt; vájjon e tény valódisága vagy valótlansága mily befolyással lehet egyáltalán a protestáns történetírás hitelére ? De Burg nem a protestáns egyház ellen írottnak vallja könyvét, hanem csak azok ellen a protestánsok ellen, a kik »ez igazsággal dacolva, a katholikus egyházat megrágalmazzák s a kiknek nemtelen viselkedését bitsorsosaik közül is sokan helytelenítik«-. Ha ez így van, vájjon akkor őszinte-e igazán könyve s az úgynevezett »protestáns ferdítések« rectifikálása helyett nem helyénvalóbb lett volna-e azt a pápista üldözések mentegetésének nevezni ? Előttünk nyilvánvalóan inkább ez utóbbi a könyv valóságos tendentiája. Meggyőződhetünk erről a Hussról szóló fejezetből. Két wicliffista diák egy, állítólag az oxfordi egyetemről eredő Íratott terjesztett, melyben Wicliffe minden eretnekség vádja alól felmentetik s a katholikus igazság előharcosa gyanánt, ünnepeltetik. Huss ezt az iratot felolvasta a Betlehem egyházban s hallgatóinak megmutatta az oxfordi egyetem pecsétjét. Kitűnt az irat készítői egyikének halálos ágyán tett vallomásából, hogv az egész dolog hamisítvány volt, az egyetem egy valódi okmányából kivakarták az irást s az üres pergamenre írták a hamisítványt. Azt azonban maga Burg sem állítja, hogy Huss erről tudott volna, s azért mégis úgy szerepel ez az epizód is könyvében, mint a protestáns történetírás hazugsága. Azt a kérdést, hogy Huss elfogatása és elítéltetése a királyi adott szó megszegését jelentette-e ? sokan és sokfélekép vitatták. Burg az állítólag protestáns Leó után idézi a következő szőrszálhasogató fejtegetéseket : »Közönséges menlevelek csak harmadik személyekkel szemben nyújtanak biztonságot, de nem a bíróság marasztaló ítéletével szemben, hanem csak útlevél jellegével bírnak s nevezetesen Hussnak máig fenmaradt menlevele egyszerű útlevél a bírósághoz s onnan vissza; semmi esetre sem azonban oltalomlevél maga a bíróság ellen. Még ha Hussnak szabad menedéklevele lett volna is, nem csupán uti passusa, az őt nem jogosította volna fel arra, hogy ugyanazt a vétséget, melyért feleletre volt vonandó Konstanczban, a zsinat szemeláttára büntetlenül ismételje.* Koholmánynak mondja Rurg azt az állítást is, hogy Zsigmond király Huss elítéltetése alkalmával »elpirult* volna, még pedig az adott szó megtörése miatt. Egyetlen argumentuma erre az, hogy Huss barátja és életírója, Madenovicz Péter, ki az Ítéletnél jelen volt, »História de fatis et actis M. Joannis Huss« című művében mit sem tud erről. Továbbá valótlannak jelenti ki azt is, mintha a zsinati atyák azt a határozatot hozták volna, hogy egy eretneknek adott szót nem kell megtartani. Ezt az adatot Giseler közli két kötetes egyháztörténeti művében, s annak támogatására két okmányt idéz. Az egyik azonban Burg szerint nem is zsinati decretum s a szokásos aláírások hiányzanak. Külső és belső okokból egyaránt annak koholtságára következtet; a zsinatok régibb kiadásai sem ismerik s Hardt, ki ezt a mult század elején Bécsben találta, szerinte alaptalanul sorozza be >Concilium Constantinense« című müvében (IV. 521) a 19-dik sessió okmányai közé. A másik okmánynál ugyancsak Burg szerint Giseler azzal a kényelmes, de otromba fogással élt, hogy a kánont megcsonkította s annak döntő zárszavait: »nec sic promittentem, cum alias fecerit, quod in ipso est, ex hoc in aliqua re mentisse obligatum* — egyszerűen mellőzte. Mert — így okoskodik tovább Burg — távol attól, hogy az a decretum azt a tételt állítná fel, hogy egy eretneknek adott szót nem kell megtartani, inkább azt az egészen helyes elvet mondja ki, hogy az egyház joghatósága tisztán egyházi ügyben, mint itt az eretnekség tárgyában való döntés, önálló és független, azért gyakorlását sem a világi hatalom általában, sem pedig különösen oltalomlevél nyújtása nem korlátozhatja. Úgy de a decretum azt