Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-03-14 / 11. szám

nigsbergi jogtanárnak, gyarlóságai miatt vizenyősnek gúnyolt német szövegéből dolgozott, a Spetheféle latin fordításnak is hihető használata mellett. Révész Imre a maga ellenállítását Molnár zsoltárszövege néhány idézett verseinek a Lobwasser német szövegóvelí összehasonlításával illetőleg feltűnő egyezésével ós azzal támogatja, hogy a XVII. évszázad elején a német nyelv sokkal ismertebb és elterjedtebb volt Európában, mint a francia. Sőt Révész úgy vélekedik, hogy Molnár nem is értett franciául, melv vélelem azonban * * alaposnak el nem fogadható, kétségtelen lóvén, hogy Szenczi Molnár Albert hosszas külföldi tartózkodása alatt a francianyelvű Genfben is időzött, sőt Marót és Beza francia zsoltárfordítókkal is személyes ismeretségben s barátságban állott s így az ő nagy tehetségéről ós vasszorgalmáról alaposan feltehető, hogy genfi ós párisi tartózkodása alatt a francia nyelvet annyira elsajátíthatta, hogy zsoltárfordításában alapul a francia szöveget használta. A közelebb megjelent Pallas Lexikona szintén Révész Imre álláspontjára helyezkedett s Lobwasser német szövegét veszi Szenczi Molnár Albert magyar zsoltárfordításának alapjául. De bármi legyen is a való, Szenczi Molnár Albertnek, mint Dávid zsoltárai magyar fordítójának érdeme el nem tagadható, sőt maradandó s az ő műve nemzeti nyelvünknek a XVII. század első évtizedében való fejlettségéhez s a magyar rímes verselósnek, különösen pedig a magyar protestáns egyházi költészetnek azon kori állásához képest valóban igen jelesnek, sőt nyelvezete és verselése kitűnőnek mondható. Azonban három évszázad leforgása alatt s főleg a folyó XIX. század közepe óta édes magyar nyelvünk a fejlődésnek és művelődésnek, költészetünk a tökéletesedésnek és nyelvezeti szépségnek úgy szólván rohamosan oly bámulatos fokára emelkedett, mely Európában szinte páratlanul áll s jelen korunkban már Molnárunk zsoltárfordítása csakugyan ki nem elégítő, melynek szövegében különben is több latin szók, mint: regnál, fundál, sententia stb. de számos elavult s most már érthetetlen magyar szók is fordulnak elő. így műveltebb hitfeleink közt is bizonyára lehetnek, a kik például nem tudják, hogy a CIV. zsoltár 9 ik versében álló, fészkét a jegenyefán rakó y>eszterága alatt mai nyelvszólásunk szerint a »gólya« értendő. Ide járul, hogy Molnárunk zsoltárfordítása oly nyersebb kifejezéseket is tartalmaz, melyek jelenkorunk válogatósabb Ízléséhez már nem illenek, s melyek onnan eredhettek, hogy Molnárunk saját fordításának minél nagyobb hűséget tartva irányzóul, a dolgozatának alapul vett idegen szöveg élességeit s érdességeit szelídíteni és simítani nem igyekezett. E mellett még különös figyelembe veendő az is, hogy Dávid zsoltárainak igen nagy része az ő maga személyére s a régi zsidó népre ós ennek sajátságos egyházi alkotmányára s vallásos szertartásaira vonatkozván, ref. gyülekezeteink templomi közéneklósére nem alkalmas, úgy hogy a csillagtalan, vagyis nem használható zsoltárok ós zsoltárversek száma új ónekeskönyvünkben 89l-re emelkedik s így kézzelfogható, hogy a zsoltárok szövegének közel fele haszontalanul foglalja a helyet ós szükségtelenül szaporítja a nyomtatási s kiadási költséget. Habár tehát Dávid zsoltárainak Szenczi Molnár Albert által eszközölt csaknem három évszázados magyar fordítása részint külön és önállóan, részint régi ós új ónekeskönyveinkbe foglalva, de úgy is, mint magyar bibliáink függeléke ez ideig már száznál több kiadást érve annyira összeforrt a magyar ref. hitfelekezettel, hogy buzgó elődeink ezen zsoltárokat nemcsak közönséges istenitiszteletüknél és halotti temetéseiknél, hanem családi otthonaikban is áhítattal énekelve, a szokottabb használatú zsoltárokat és zsoltárverseket s ezeknek melódiáit könyv illetőleg hangjegyek nélkül is tudták, sőt vallásos öreg hitfeleink még most is tudják, ós habár ez okból az 1806. évi új invocatiók és dicséretek szerzői is ezekből összesen 172-nek a zsoltárok dallamaira való írását czólszerűnek találták: nézetem szerint már itt volna az ideje, hogy Molnárunk első fordítása gyökeres átdolgozás és kijavítás alá vétessék, mert a tiszántúli ref. egyházkerület számára 1878-ban Debrecenben kiadott úgynevezett javított zsoltárkönyv, mint ezt már Révész Imre is Figyelmezőjében kiemelte, egyátalában nem mondható javításnak, mivel a zsoltárok szövegében eszközölt számba se vehető szóbeli módosítások mellett az egész javítás csak az új énekeskönyvi csillagtalan zsoltárverseknek puszta kihagyásából s a ki visszahozó névmásnak mostani nyelvhasználatunkhoz képest az illető helyeken mely és mi névmásokkal való kicseréléséből áll; ez utóbbira azonban megjegyzendő, hogy a ki névmásnak ily altalános használata nemcsak Szenczi Molnár Albert idejében, hanem az egész XVÍI. sőt még a XVIII. évszázadban is mind a magyar köznépnél, mind főurainknál és az irodalomban is közönséges volt; a minthogy a ki névmást még koszorús költőnk, Arany János is remek Toldi-jában '[ily régiesen alkalmazta. Az érintett 1878. évi állítólag javított debreceni énekeskönyvre vonatkozólag egyébiránt Iványos Sámuel, volt sárospataki főiskolai ének-