Protestáns egyházi és iskolai lapok – 40. évfolyam – 1897.

1897-03-21 / 12. szám

fogják emlegetni eretnek apjukat, nagyanyjukat. Másrészt Nyáry Krisztina nem mondhatott le gyermekeiről, kiket szíve alatt hordozott s a kik »az özvegység gondos, bús állapotát* enyhítgették. A harc elemi erővel tört ki kö­zöttük. Eszterházy királyi meghatalmazásra elfoglalta Bitt­sét, a melyhez az özvegyet legédesebb emlékei csatolták; fele­sége pedig napról-napra sürgette, hogy bocsássa hozzá leány­káit, ellenszegülés esetére Eszterházy erőszakkal fenyegetőd­zött. De a hőslelkü asszony tántoríthatatlan maradt; az aggo­dalom és kétségbeesés új fegyvert adott kezébe. Legyőzve ellenszenvét, nyájasságtól áradó levelet irt menyének ; biz­tosította, hogy leánykái a legjobb gondviselés alatt van­nak s kérte, hogy ne veszélyeztesse drága egészségüket a téli utazással. Hivatkozik fájdalmára; a ki annyit veszí­tett, szüksége van vigasztalásra, hagyja nála unokáit, a kiknek minden vonása feledhetetlen fiára emlékezteti. Más levelében, midőn kedvező híreket hallott, [kereken meg­tagadja a gyermekek kiadását, mert atyjok vallásában akarja őket felnevelni. Három évig állt ellent minden ké­résnek és fenyegetésnek, a királyi parancsnak, mert az utolsó protestáns nádor, Thurzó Szaniszló pártját fogta. De ennek halála után a rendek Eszterházyt a gyűlölt ellenséget választották nádorrá. Az elhagyott s a küzde­lemben kimerült nőt lesújtotta ez a hír; érezte, hogy győzelmet nem lehet remélni többé. De még most sem hátrált meg. Várta az országgyűlés közbenjárását, azon­ban hasztalanul várta. A két tábla gyűlése megparancsolta, hogy adja ki Eszterházynénak leányait, különben, mint engedetlent a törvényes büntetéssel sújta. A nádor, hogy a négy esztendei ellenállásért megfizessen, hideg kímélet­len hangú levélben tudatta legyőzött ellenfelével diadalát. A szegény özvegy ereje megtört; látta, hogy nem ellen­kezhetik többé s elfásultan várta a válás idejét. Fájdalma annyira erőt vett rajta, hogy beteggé lett; az a gondolat, hogy unokáit leszakítják kebléről, egészen leverte. Az isteni gondviselés azonban megkímélte őt a válás nehéz percétől: elszólította őt a bujdosás e völgyéből az üdvözültek közé. Nem kellett látnia a győztes ellenfél diadalmas arcát, lenéző tekintetét. A kisebbik árva, Krisztina valamivel előbb meg­halt nagyanyjánál, apái vallásában. Anyja kezébe csak Erzsébet jutott, a kit utóbb Eszterházy első szülött fiához, Istvánhoz adott nőül. így végződött ez az egyenlőtlen küzdelem, a század­nak egyik legérdekesebb jelenete. Az összeütközés azért volt olyan heves és kíméletlen, mert nem csupán két har­coló anya állt egymással "szemben; hanem két különböző kor nőideálja. Czobor Erzsébet a renaissance nőtypusának egyik utolsó képviselője Magyarországon; határozott jel­leme, erős akarata, az egyéni kiválóság feltétlen érvénye­sítése, a közéletben való szereplés, küzdelem, lobogó vágya teszi őt a renaissance alakjává. Bukását is az okozta, hogy egyéniségét, érzelmét, akaratát, egész lelkét harcba vitte a kor uralkodó áramlata ellen. Az örök törvény, hogy az ár ellen úszó kifáradva elmerül, beteljesült az ő életében is. Az ő engesztelhetetlen idealismusa idegen nö­vény volt az Eszterházyak, Nádasdy Ferenczek, Forgáchok hitcserélő korában, nagyon rideg volt neki az égalj, el kellett pusztulnia. A győztes Nyáry Krisztinában a refor­matio és a kathoiikus renaissance hatását egyiránt érző XVII. századnak gyengédebb, finomabb, alkalmazkodóbb nőideálja jelent meg. Egyéniségét nem érvényesíti, a köz­élet tusái nem érdeklik, visszavonul családja körébe, gyer­mekei közé, ott keresi boldogságát. Ereje nem az ellen­állás, dac, hanem a békességes tűrés, hódoló engedelmes­ség, önmegtagadás. Ez a tulajdonsága magyarázza meg áttérését, a mely a hódolat és engedelmesség nyilvánulása volt nála, a hatalmas és rajongva szeretett férj iránt. Czobor Erzsébet egy hanyatló, Nyáry Krisztina egy emel­kedő világnézet képviselője. Küzdelmük jellemzi az egész századot. Noha egész életökön érzik a kornak hatása s leveleikből kiszikrázik a vallási harcok századának türel­metlensége, féket nem ismerő szenvedélyessége, mindegyik­nek a lényében van néhány hatalmasan kifejlett vonás, mely minden időszak asszonyában megvan s ennélfogva állandó tisztelet és érdeklődés tárgya. Minden hibájokat megbocsáthatjuk azon nagy erényökért, hogy mind a ket­ten vég nélkül szerettek. Távol pihennek egymástól, az egyik Árva várában, a másik itt Nagy-Szombatban, de koporsójuk felett meggyújtjuk az engesztelés fáklyáját, igazságot szolgáltatunk nekik. A kiket az élet szembeál­lított egymással, találkoznak a halálban, az utódok emlé­kezetében. Legyen áldás emlékükön a sok szenvedésért s a nagy szeretetért! Kovács Sándor, theol. tanár. BELFÖLD. Néhány megjegyzés. Nem akartam beleszólni abba a vitába, a mely e becses lapok és a Debreceni Prot. Lap közt indult s végül az egyik részről teljesen dr. Szabó Aladár személyére redukálódott. Mivel ingoványos területen különben is szo­katlan a vulkán kitörése, azt hittem, a debreceni vulkán is meg fog szűnni, minekutána a már régen keblére nehe­zedő, kellő mennyiségű sárt kihányta Szabó Aladár sze­mélyére, s arra az ügyre, melynek ő szolgálatában áll. De nem így történt. Szabó Aladár szelid, de erélyes válasza sem bírta a Debreceni Prot. Lapot nemcsak meg­szelídíteni, hanem még tévedésének, vagy igazán kimondva rosszhiszeműségének legalább hallgatólagos beismerésére indítani sem. Sőt, az igazság kard élével ható ereje még nagyobb haragra ingerelte. De, mivel ők az ügyet maguk részéről már befejezettnek nyilvánították, hogy a kecske is jól lakjék, káposzta is megmaradjon: maguk nem fe­lelnek, hanem Tóth József tiszteletes úr cikkében s ahhoz fűzött testvéri nyilatkozatban öntik ki haragjukat. Ez a cikk pedig azokat az alaptalan vádakat, melyeket Szabó Aladár kellő erélylyel, de minden piszkolódás, személyes­kedés nélkül visszautasított, mely visszautasításra a Deb-

Next

/
Oldalképek
Tartalom