Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-03 / 40. szám

Egykor nem szerződésekkel, de gályákkal, puskatussal, börtönnel ritkították sorainkat; nem 148, de 14,800 családot raboltak el tőlünk rövid idő alatt, s íme Isten kegyelméből mégis megmaradtunk, haladtunk, sőt több tekintetben erősödtünk és gyarapodtunk is! Nec porfcae inferi praevalebunt! Révész Kálmán. TÁRCA. A prédikáció németországi történetéből. Az emberi erkölcsök története és fejlődése, mint egy tükörben látja meg magát az egyházi beszéd irodalmában, az egyház oktatói hivatásának ezen leghathatósabb orgánumában. Ha az emberi művelődés történetében e morálkritikai szempontok egyszer fontosságukat megillető helyre emelkednek, akkor ebben a rendszerben a kutatás nemnélkülözheti azokat az adatokat, melyeket egy kor erkölcsi felfogására, társadalmi világnézletére. erényeire és kinövéseire, törekvéseire, küzdelmeire nézve az erkölcsi eszme kialakulásában magok az egyházi beszédek nyújtanak. Ebben az irányban tesz előre egy lépést a népek kultúrájának erkölcs-filozófiai szempontból való vizsgálata során Rudeck: »Geschichte der öffentlichen Sittlichkeit in Deutschland* (Jena 1897.) című munkája, melynek egyik fejezete a német egyházszónoklat mult századi emlékeiből meríti fölöttébb érdekes anyagát s ezen a téren utat tör egy eddig alig méltatott egyháztörténelmi forráshoz. A középkor egyházi szónokai jellemzésére nem kisebb tekintélyű tanúság áll előttünk mint Luther, a ki mint tudjuk nem egyszer gáncsolja azt az enyelgő hangot, melylyel némely népszerű lelkész szokta kezdeni prédikációit a középkorban. »Nevetséges exordium, kezdet és captatio benevolentiae volt — úgymond — mikor a bevezetésben fel kellett vidítni a hallgatókat, hogy azután szivesen hallgassák, a mit prédikálnak«. Tovább meg így jellemzi az ez időbeli német egyházi szónoklást, a mikor elbeszéli, hogyan prédikáltak a pápista időben, milyen taglejtéseket használtak, miféle tárgyakat vettek alapul: »Fleck a prédikációit kurjantással, kiabálással kezdette, Muntzer énekléssel: »elment a paraszt az erdőbe«. Dietrich pedig: tegnap mind be voltunk kapva. Azt beszélték egy papról, hogy prédikációjához ezt a textust kellett volna vennie: Inter natos mulierum quod ipsi dicunt non est verum s ezt így magyarázta: »Alapul vett latin szavaim németül így hangzanak: »atyám kezeidbe ajánlom lelkemet«. De. mondja Luther, akkor minden ment, mert idő volt a tréfálkozásra, most azonban ideje komolynak lenni. A hanyatló középkor leghírnevesebb német egyházszónoka kétségkívül Geller von Kaisersberg (1445—1510.). Strassburgban ez az ékesszólású ember oly hírnévnek örvendett, hogy tiszteletére emelték a gyönyörű münsleri kathedrát. Számos egyházi szónok igyekezett nyomába lépni, de egy sem érte el. Könnyűség és felfoghatóság dolgában a szöveg magyarázatában, annak gazdag tárgyalása, az erkölcsi tisztaság, az előadás egyszerűsége, népiessége és kedvessége tekintetében beszédeinek nem volt párjok. És mégis sokak ítélete szerint e beszédeket is, melyek közül a legbátrabbakat 1498-ban Strassburgban Brant Sebestyén »Narrenschiff«-je fölött tartotta, igen gyakran túlságosan köznapi s a szószék méltóságát lealázó beszédek és hasonlatok torzították el. így sülyedt le a szószék erkölcsi magaslata a prédikációi mesék színvonalára, mely kifejezés alatt a középkorban kisebb-nagyobb elbeszéléseket, legendákat, mondákat, példázatokat értettek, úgy vallási, mint világias tartalommal, melyek az erkölcsi megérzékítés céljaira óhajtottak szolgálni. Hasonlóak, de kissé vidámabb jellegűek voltak a húsvéti mesék, melyeket húsvét hétfőjén szoktak volt a prédikációba beleszőni.^ Ezeknek kiválasztása azonban nem mindig volt szerencsés, sok otrombaságot és visszataszítót tartalmaztak, habár mély értelmök, igazi erkölcsiségük és tiszta életbölcsességök kételyen felül áll. A populáris előadás igazi mestere a XVII. század híres bécsi udvari papja, Ábrahám a Santa clata (1644—1709.) Semmi durvaságtól vissza nem riad, merész kézzel nyul a legkényesebb tárgyakhoz is, de modora bizonyára eredeti, ötletei genialisok, humora kiapadhatatlan, ép úgy mint olvasottsága is. A »Wunderwúrdiges, ganz neu ausgehecktes Narren-Nest, oder Curieuse Officin und Werkstatt mancherlei Narren und Nárrinnen« című 1707-ben. három részben megjelent gyűjteménye juvenáli erővel ostorozza a kor ferdeségeit, az asszonyi jellem gyarlóságait, az erkölcstelenséget, cifrálkodást, fényűzést, hiúságot. Nyelvezete a legragyogóbb színekkel ékes, a fönséges pathosztól az enyelgő tréfáig s az emberi szív legrejtettebb titkainak élesszemű olvasója. »Allj meg, állj meg, babyloni kisasszony — így szólítja meg a pipere bolondját — mondd ki vagy, hogy úgy körül vagy véve bíborszínű köpenynyel, hogy úgy fel vagy cifrázva aranynyal és kincsekkel s hogy aranyserleget hordasz kezedben. Pohárnok-e az apád? Ezüstmosónő-e az anyád, hogy olyan drágán, szépen, díszesen öltöztetnek? A Hujjki báró nemzetségből származol-e, hogy annak címereit viseled ? Paraszt süvölvény, öltözködj falusi módra. Főtiszt, igazgató, kormányzó-e az apád, hogy poharadból mint a tintatartóból írva, az írásból vagy paraszt-nyuzásból úgy öltöztet téged, mint egy főrangú dámát? Ügyvéd az apád? vagy álnok keresztyén, a ki igazságtalan periratokat fogalmaz s a vesztegetés, a tányérnyalás útján annyit harácsolt össze, hogy téged gróülag öltöztethet ? Lehet, hogy apád egy ágról szakadt diákocska, preceptorságra segítve, a kinek a szerencse inkább kedvezett, mint az igazság, kevés 'jogot hallgatott s végre egy doktor gazdag leányát vette el, mellesleg jó földiéi vannak, kik egyik irnokságból másikba protegálták, egyik joggyakorlatból a másikba segítették s végre álnok nyelvhadaróvá tették, a ki mindenféle feleken élődik, a 7»*