Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-12-26 / 52. szám

Fájdalom elalszik, harag szertefoszlik. Feledek kétséget; Jézusom, Megváltóm! hittel, szeretettel Áldozom tenéked. Gyermeki örömmel lelkem eltelik, mint Valamikor régen; S ajkam azt susogja, szivem azt dobogja: »Dicsőség az égen!« Seregélyes. Borsos István. Göthe és a protestantismus. Általános vélemény szerint Göthe nem volt pozitív hivő. Az ismeret kételyei, a metafizikai megfejthetlen után való sóvárgás egy költő géniusznál sem találtak oly igaz hangokra, mint a >Faust« költőjénél. Mindamellett Göthének megvoltak a maga nézetei úgy a protestantismusról, mint a katholicismusról s ha nem is a vallás nagy igazságai, de saját subjectiv világnézlete szempontjából ítélete mérlegébe állította az eszmék e két nagy világtörténeti áramlatát. A mérlegelés eredménye nem lehetett kétséges a philosophiai gondolkozás azon gyökeres átalakulása mellett, melyet az avult rationalismussal szemben Spinoza feltámasztott szelleme idézett föl magával. Herder, Jacobi, Göthe, ennek az új vallásnak voltak fáklyavivői, melynek győzelemre vitelében a vezérszerepet Jacobi játszta. Jacobi volt az első, a ki nyíltan kijelentette: »c-sak két philosophia lehetséges, a Platóé és a Spinozáé ; válaszszon kiki őszintén a kettő közül«. Ő teljes őszinteséggel Spinozát választotta, ép úgy mint Göthe is. »Tagadom, írta Jacobi a még mindig habozó Herdernek, hogy a végokok és a ható okok rendszere közt valami közvetítő rendszer lehessen, mely minden emberre nézve érthető. Az értelem és az akarat, ha nem a legelső és a legmagasabb. akkor csak alárendelt erő, csak rúgó és nem motor, csak egy gépezet, a mely leszerelhető és a melynek szerkezete leleplezhető. Mechanizmus alatt értem a tisztán ható okok minden lánczotatát, mely ipso facto szükségképeni láncolat, épen úgy, mint a hogy egy szükségképeni láncolat, a mennyiben szükség képeni, ipso facto gépies«. Mendelsohn kezdetben azzal akarta lefegyverezni Jacobit, hogy illetéktelen dilettanskodást vetett szemére. De a Spinoza tanáról írt levelek megjelenése után ez többé nem volt lehetséges. Jacobi philosophiáját meg lehetett cáfolni, ki lehetett gúnyolni, de ignorálni nem lehetett. Fontosságát mutatták a nyomában támadt élénk felszólalások. A mi Göthét illeti ugyan, ő nem mindenben osztotta egészen Jacobi nézeteit. Nem fogadhatta el különösen azt, hogy a természet ellenkezzék Istennel. Épen az ellenkezőt hitte s azért nem is járult hozzá Jacobi magyarázatához, A spinozismus előtte egész más egyéb, mint abstract mechanismus, s mindenesetre többet ér annál, a mivel Jacobi akarta azt helyettesíteni. Ép oly atheista mint Spinoza, de ő nem riad vissza sem a szótól, sem a lényegtől. A mit azonban Göthe is legbámulatosabbnak tart a spinozismusban, az az a mód, a mi benne a természet istenének van proclamálva és bemutatva. Isten nyilatkozik benne mindenütt: »etiam in herbis et lapidibus.* Göthe, ki a természetet mindenben bálványozta, vallásbölcseimi rendszerében is teljesen eredeti. Átvette mások rendszereiből azt, a mi saját lelki irányának megfelelt, de követni egyiket sem követte, különösen Leibnitz, Kant, Fichte, Schelling, Hegel és mindenekfölött itt is Spinoza sorban nyomot hagytak szellemén, de egyiknek sem adott előnyt a másik felett, mindannyit egybe tudta olvasztani a maga sajátságos ecclecticismusában. Mint maga bevallja: Er gehörte zu keiner Richtung. Blieb Liebhaber bis zu Ende. Mint művész és költő, Göthe polvtheista, mint természetbölcselő ellenben pantheista. Isten és lélek előtte ugyanazonos a természettel. Hitt ugyan Isten létezésében, de ez az Isten előtte a természetben volt immanens és hitt a lélek halhatatlanságában, de ez a lélek rá nézve az örökkévaló, változhatlan erő volt, úgy, a mint az a fejlődés törvényeiben nyilvánult. Leibnitz monadja, s a mit ő aristotelesi kifejezéssel entelechiának nevezett. Ez a philosophia nem gátolta Göthét, hogy a kereszténység előtt meghódoljon, mint az erkölcsiség legmagasabb elveinek revelatiója előtt, de azért természetes ellenszenvét sem titkolhatta el egy oly tannal szemben, mely a nevető, mosolygó világot sírhalom völgyévé változtatja. Ily ellenszenvet nyilvánított különösen velencei epigrammjai némelyikében, »A korinthusi menyasszony* című balladájában és Olaszországból írt leveleiben. A modern művészet festményei csak annyiban nyerték meg tetszését, a mennyiben ez antik ideálnak megfeleltek s azért vonzódott nagyon Rafael bájt és derültséget lehelő alakjaihoz, ellenben kimodhatatlanul megbotránkozott azokon a vértanú jeleneteken, melyekben a bolognai iskola tetszelgett magának. Borzadt mindentől, a mi a középkori ascetismusra emlékeztetett és szemére lobbantotta a katholicismusnak, hogy az őskeresztyénséget idétlen és barokk paganizmusra változtatta. Annyira idegenkedett a katholikus vallástól, hogy nem egyszer Rómában, midőn ily szertartások tanuja volt, megmozdulni érezte magában a protestánsság eredendő bűnét. (»da regte sich die protestantische Erbsünde«.) Fokozódott még Göthének a katholicismus iránt érzett ellenszenve Rómában tartózkodása első napjaiban. Elmerengve a természet és művészet elébe terülő szépségein, nem utasíthatta el magától azt a gondolatot, hogy ha Krisztus visszatérne a földre, alighanem abban a veszélyben forogna, hogy újra felfeszítsék s a mint a Quirinál kápolnában látja a pápa misézését, szóba jött a »venio iterum crucifigi«. V. S.