Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-12-26 / 52. szám

zük a nyert sebek sajgását, ez meg azt mulatja, hogy élünk, s hogy a sajgás fájdalma felnyitotta szemeinket, az azt mutatja, hogy régi mozdulatlanságunk nem halál, hanem csak elalvás vala. Ezt látni s tapasztalni örvendetes s a jövőre nézve biztató; bár jobb szerettük volna a magyar revivalt akkor látni, a mikor még csak ólálkodtak szent hajlékunk körül ellenségeink a gyújtogató csóvával, de még nem vetették azt fedelünkre, hogy lángra lobbantsák azt fejünk felett. Akkor még könnyű lett volna eloltani a ránk vetni akart üszköt, ma pedig, ha sikerül is lokalizálni a veszedelmet, mégis nagy a kárunk, mert valljuk be őszintén, a tűz elég nagy darabot megemésztett már nagynevű őseink által emelt hajlókunkból. A mi azonban már elmúlt, az többé vissza nem jő. A mult tévedéseit és mulasztását jóvátenni csak a jelennek es a jövőnek feladata. A jóvátétel munkája is kezd lassanként megindulni; de ha ezen végig tekintünk, bizony csak olyannak találjuk azt, mint azét, a kit csendes alvásából azzal a hírrel riasztanak fel, hogy ég a ház a feje felett. A megriadt ember menteni akar, de rendesen azt kapja fel, a mi legkevésbbé értékes s a valódi kincseket benn felejti, s a mikor oltani akar, mindenhez kap, csak ahhoz nem, a mi annak legjobb eszköze volna, sőt a nagy sietségben a tűz helyett oltani akaró társát önti nyakon igen gyakran. így vagyunk mi még a mi mozdulni kezelő egyházi életünkben s a segítés munkájában. Egyikünk egyben, másikunk másban keresi bajaink forrását s egyik egyet, másik mást ajánl a források betömésére. A vélemények szerteágaznak s még nincs higgadt és egyöntetű meggyőződés igazi teendőink felől. Főként két szempont az, a melyből helyzetünket bírálni, a bajok forrásait keresni s orvoslását próbálni látjuk: a szellemi ós az anyagi. A szellemi, vagy helyesebben a vallás-erkölcsi szempont bajaink eredetét az evangélium erőinek közöttünk való meglanyhulásában látja ós orvosszerül az evangélizációt, a belmissziót és általában családi, gyülekezeti s közegyházi életünknek az evangélium ereje által való regeneráltatását ajánlja. Az anyagi szempont, bár nem tagadja is általában az intensivebb igehirdetés, a lelki gondozás s az egyháziasság emelésének szükségességót, de bajaink fő forrását mégis inkább anyagi körülményeink szegénységében : a gyülekezeteken levő nagy adóterhekben s a papi fizetések elégtelenségében keresi. Ezek javísását követeli s legelső sorban ettől várja azután a szellemi oldal fellendülését is. Nem szándékom a két felfogást a jelen alkalommal részletes bírálat tárgyává tenni s keresni igazságát egyiknek is, másiknak is; most csupán azt az óhajomat ós kérésemet fejezem ki mindkét felfogás pártolói előtt, hogy e két szempontot ne állítsuk mereven egymással szembe s ne törjünk pálcát a más véleményen levők felett. Elfogulatlanul ítélve megláthatjuk, hogy mindkét szempontnak megvan a maga létjogosultsága s mindegyiknek megvan a maga rész- J igazsága. Ne felejtsük azonban, hogy a létjogosultság és a részigazság a kizárólagosság értékével még nem bír s hogy mint minden egyéb téren, úgy egyházi életünk regenerálása terén is csak úgy s akkor várhatunk örvendetes eredményt, ha a rószigazságokat egyesíteni, a szellemi és anyagi oldalt egymással harmóniába hozni s harmonikusan kifejleszteni képesek leszünk. Tény, hogy az evangélium erői köztünk meglanyhultak s forrón óhajtandó, hogy azok előtt egyházi életünk megdugult csatornái újra megnyittassanak; de tény az is, hogy ez erők meglanyhulása nem kizárólag a hűségtelen pásztorkodásnak eredménye, hanem az anyagi viszonyok sok helyen nyomasztó, sok helyen elégtelen voltának is, a miből az is következik, hogy itt is könnyítenünk, itt is segítenünk kell, ha azt akarjuk, hogy megújulásunk szellemi és anyagi • harmóniába olvadjon össze. Mincl a szellemi, mind az anyagi segítésnek megtalálhatjuk alkalmas eszközeit, ha higgadtan gondolkozunk, meghallgatjuk egymást s nem vesztjük el mérsékletünket s egymás iránt való becsülésünket az elvek ós eszmék súrlódásában. Ma még e higgadt gondolkozás, e mérséklet nem igen van meg. Az egyik fél is, a másik is túlságba ragadtatja magát s az utolsó időkben szomorúan kellett tapasztalnunk már azt is, hogy az eszmék ós az elvek harca személyi harccá, egymás gunyolásává és pellengérre állításává változott át. Ennek nem szabad így maradnia, a szent ügynek, egyházunk építése mun kájának nem szabad a személyeskedés posványába vesznie el! Különbözők lehetnek az utak, a melyeken indulni jónak látjuk; különbözők az eszközök, a miket használni javaslunk, ele a cél egy: szent egyházunk építése s felvirágoztatása. Azért e munkában meg kell értenünk egymást, hogy annak eredménye is lehessen. Némuljon el azért a harci zaj; a muló óv irányítsa figyelmünket önmagunkra, serkentsen önbirálatra s a kibékülésnek fenséges ünnepe hozzon békességet mi közénk is. Higgadt, komoly eszmecsere, a különböző vélemények igazságainak leszűrése s felhasználása mutathatja csak meg számunkra az igazán helyes középutat s adhatja kezünkbe a törhetetlen s diadalra vezető