Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-12-26 / 52. szám

Jézus nemcsak született, de él és örökké él a mi üdvösségünkre. A benne megtestesült szeretet nem mulandó emberi szeretet, hanem örökkétartó isteni szeretet. Jézus Krisztus ma és mindörökké ugyanaz. Örökké élő hatalmas Megváltó és örök fejedelme az üdvösségnek. El és uralkodik a benne hívők lelkében az ő bűnbocsátó, újjászülő, megszentelő és üdvözítő szent lelkével. El és örökké oktat a maga romolha tatlan igéjével és mennyei evangéliumával, mely Istennek ereje minden hívők üdvösségére. El és igazgat örök erőivel az Isten országában, a szentek amaz egyességében, melynek vallása a Krisztusi szeretet vallása s törvénye a Krisztusi szeretet törvénye. Ezt a karácsonyi nagy örömöt hirdetni küldjük ki kedves hitfeleinkhez N. N. urat, budapesti papnevelő-intézetünk jóreményű növendékét, bizalommal kérve hítfeleinket: fogadják őt atyafiságos szeretettel s terjeszszék ki jóindulatukat intézetünk szerény jövedelmű konviktusára is. Boldog ünneplés kívánása mellett atyafiúi üdvözlettel Budapest, 1897. december hóban. Szőts Farkas, a ref. theol. akadémia igazgatótanára. Helyzetünk képe s a muló év intő szava. Újra egy óv gördül le az időnek meg nem álló kerekén. Egy évvel vénebbek vagyunk újra s a mikor a rohanó év utolsó szárnycsapása suhan el felettünk, valami önkéntelen meghatottság vesz erőt lelkűnkön. Letűnik felettünk az óv, a melynek kezdetén reménytől s aggodalomtól remegő szívvel állottunk egykor s most, a mikor bucsúzunk tőle s a mikor az advent napjai szent áhítatra, önvizsgálatra hívnak: méltó, hogy mielőtt elsuhanna felettünk a muló évnek utolsó napja is, megállítsuk egy pillanatra s számon kérjük tőle, azaz hogy számon kérjük önmagunktól, mit művelt, hagyött-e maga után áldó emlékezetet, vagy ha ezt nem, búcsúzóra hagy-e valami megszívlelendő tanulságot számunkra?! Álljunk meg azért az év határkövénél, számítsuk össze nyereségünket és veszteségünket, s a számadásból merítsünk tapasztalatot a jövendőre. Ha egy pillanatot vetünk is csak a lefolyó évre s annak történeteire, azt látjuk, hogy egyházi életünknek Bethesda tava megmozdult valahára. A megváltozott viszonyok S 8<Z azok által ha nem is létrehozott, de kifejlődésre juttatott s eléggé szomorú jelenségek mintha felrázták volna egyházi életünket abból az álomból, a melybe a külső törvényekbe való bizakodás s az abból támadt ellustulás ringattak bennünket, már meglehetős idő óta. A nyílások, repedések, itt-ott a falaknak alapjokban megrendülése kezdi már magára vonni nem ugyan annyira hivatalos egyházunk, mint inkább lelkészkedő papságunk figyel mót. Az a meggyőződós, hogy baj van s hogy a bajon lehetőleg gyorsan segítenünk kell, az elmúlt évben, mind szélesebb körben uralkodóvá vált; még olyan körökben is, a melyek ezelőtt néhány évvel még mindent rózsá.s színben láttak s csak feltűnési viszketegnek, vagy feleslegesnek minősítették azoknak törekvését, a kik egyházi viszonyaink javítását s a fokozottabb védekezés ós építés szükségét hangoztatták. Egyházi gyűléseink, értekezleteink csaknem kivétel nélkül foglalkoztak bajaink feltárásával; egyházi lapjaink hasábjai pedig telve voltak egyfelől panaszszal ós szomorú statisztikákkal, másfelől a kibontakozást kereső cikkekkel és javaslatokkal. Mindez arról tanúskodik, hogy a kényelmes pihenésnek napjai letűntek, a rózsás álmok szétfoszlottak s a felébredés nem volt kellemes. Érezzük, hogy egyházi életünk eresztékei megtágultak, hogy azelőtt figyelemre is alig méltatott ellenségeink sikerrel kezdik bontogatni védő falainkat. Erezzük, hogy védő fegyvereink egyfelől elrozsdásodtak, másfelől a modern kor által túlszárnyaltalak, s még szomorúbban tapasztaljuk azt is, hogy a védekezés nehéz munkájában nem áll rendelkezésünkre híveinkben az a lelkes ós rendíthetetlen hadsereg, mely ha fegyverei elégtelensége miatt támadni nem képes is, de legalább elszántan megáll s csak utolsó lehelletóvel bocsátja ki kezéből a lelki szabadság harcképes zászlaját. Csapataink ingadoznak, egyik része hátrál, a másik része a könnyebb szolgálat, vagy a bővebb táplálók reményében, a harmadik része a vezérek alvása miatt támadt fejvesztettség miatt desertál szent zászlója alól s megy át az ellenség táborába. Itt a vegyesházasságok körül kifejtett ügyes lélekhalászat, amott a sectarius irányzat, sőt néhol-nóhol már a felekezetnélkülisóg réme ragadozza nyájunkat s minden oldalról csak panasz hangzik egyházi életünk mezejón. Hogy sebeink vannak s hogy e sebek minél előbb orvoslandók, ezt a meggyőződóst teljesen megérlelte a lefolyó esztendő. Munkába kell állanunk, orvosszereket kell keresnünk, ez volt ez évi egyházi életünk jelszava s a nem nagyon hízelgő mondás: »maga kárán tanul a magyar« igazsága rajtunk valóban beteljesült. Káraink, veszteségeink, gyülekezeteink bomladozása rázott fel csendes álmadozásainkból; de csak hogy végre is felrázott! Hogy órez-