Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-12-19 / 51. szám

hamarább valósítható meg az a cél is, hogy rövid idő alatt néhány száz papi árva mentessék meg a hazának és az egyháznak és neveltessék fel ezek hasznára és dicsőségére. A sorsjátéknak a sorsjegy vevők részére kínálkozó anyagi oldalát nem is emelem ki; mert előttem sokkal fontosabb az az erkölcsi nagy cél, a melynek megvalósíthatásához, csak eszköz ez a sorsjáték. Egyetemes intézményről lévén szó, egyetemes érdeklődésnek kell azt kisérnie és egyetemes áldozatkészségnek kell a támogatására sietnie! Egy ref. lelkész. TÁRCA. Az apostol temetése. — Legenda. — Nyugvóra szállt a nap az égről; Végső sugára még elétör, Pathmosra, a kicsiny szigetre, Bucsuzóul visszatekintve. Az éj nyugalma száll a földre, A tengerhab, egymásra törve, Zúg csak, a mint a sziklapartrul Foszlányra tépve visszazajdul. . . . Míg zúg a hab és szellő szárnyon Morajja száll-száll át a tájon: Halk, mélabús hatotti ének Vegyül belé s száll fel az égnek. Hol elfödik a titkos árnyak: A »hívek* összegyűlve állnak. A »szeretett tanítvány« népe, Titokrejtő, sejtelmes éjbe, — Midőn az üldöző hitetlen Alszik, s csak Ő, az Ur virraszt fenn — Ki atyjuk, őrük, mindenük volt: Most temetik a nagy apostolt. Hol nem zajong a földi lárma, S zavartalan lesz síri álma: Erdő ölén, virágos téren Ásták a sírt, a földbe mélyen. A szeretet a szív virága, S virág a szeretet jele; Nem lenne édes álma, hogyha Sirján virág nem lengene. Ő szeretett; az volt az élte; Érezte is, nemcsak beszélte: »A gyűlölet az égben vétek; Fiacskám, egymást szeressétek!. . .« ... De ím, beszédes ajka zárva. Testének a föld keble lárva, S a míg a gyászének kesergőn Felzúg s búsan sír át az erdőn, Takarva hófehér lepelbe: A sír ölébe most teszik le. Halk zokogás búg át a légen. A nép »vénje*, hanttal kezében Ott áll, hogy azt a holtra vesse, Könnyes szemét az égre vetve; Imát rebeg remegő ajka. . .. Egyszerre a csendes morajba, — — Mintha galambsereg repülne: Sebes szárnycsattogás vegyül be. És mintha ott fenn a magasba', Az éjfelén hajnal hasadna; Mint ifjú nap keleti égen: Fény tör keresztül a setéten. És át a fényen, át homályon, A szívbe hatva, lelket rázón — Zeng mennyei harmónia: »Hallelujah! . . . Hallelujah !* . . . . . . Míg a szívekbe döbbenet száll, Gyorsabban röpke pillanatnál, Öltözve fénybe, napsugárba, Az éjsötéten átcikázva : Angyal-sereg a földre szárnyal. Kezökben nyíló rózsaszállal Megszállanak a sír felett. S míg zengnek édes éneket, — A mit szívével hall az ember, És visszaálmodik ezerszer: Virágjukat, — repülve körbe', — Belevetik a sírgödörbe. . . . Mikor betelt a íöldnek keble: Ahonnan jöttek, — fel a mennybe, — Elszállnak villámröptü szárnyon, Mint pillanatnyi fényes álom. S míg eltűnnek a végtelenbe, A gyászoló nép kicsi serege Még hallja zúgni át a légen: > Hallelujah! . . . Hallelujah! . . . Ki szeretett, kedves az égben! Hallelujah! . . . Hallelujah!« . . . Seregélyes. Borsos István. Nemzetek vágyódása. Halljátok: jön az üdv királya, A rég igért, a várva- várt! Minden szív trónnal hadd kínálja, Minden hang zengje dicsdalát! Szentlélek lángja száll le rája S gyújt olthatlan szövétneket, Ész, szív tudása, néma vágya Nyer tőle lángot, ihletet. Ö jön rabláncot összetörni, Mit Sátán keze vert reánk, Poklok kapuját im bedönti. Kilincs szétpattan, mint szilánk.