Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-12-19 / 51. szám

nomia, szabadság — igaz nevén nevezve a gyermeket — ellenőrzés nélkül való szabad duskálkodás után vágyódó gazclag nénikével, a római pápával házasságra lépett egyház természetében, hogy elfelejt a maga háza előtt söpörgetni. Calumniare audacter, semper aliquid haeret — ez igaz, hogy példaszó, elv is lehet, de nem férfiaknak való elv; ezt az elvet, ezt a jelszót a pápista sajtó lobogójáról le nem törölhetjük, mert az idők folyamán belette magát abba s a csalhatatlan családfő is meglobogtatta ezt a zászlót, a protestánsok ellen szitva a keresztyén katholikus gyűlöletet. Sok hát a baj. De a régi bősz ellenségnél s a moclern, Isten nélkül való boldogságra törekvésnél sokkal nagyol) rombolást vihet véghez egyházunk épületén a közönyösség, a mely a bajokért a lelkipásztorokat okolja csupán, nemcsak, hanem talán azt is hiszi, hogy a szegény papok nyomasztó helyzetükben maguk festették a képet se tétre. S ha ez így van, ha sikerült a diagnózist a közönyösségben megállapítani, akkor legelső és legfontosabb kötelességünk, hogy egyházunk ügyeit közérdekű kérdéssé téve, a külső és belső ellenség ellen egy oly céltudatos magyar kálvinista szövetséget szervezzünk, a mely az egész országban védője legyen az igazságnak, terjesztője a józan, evangéliumi keresztyónsógnek, építője az egyháznak, pólclánykópe a jóra törekvő munkának. Nem kell ijedten tiltakozniok azoknak, a kiknek elve, hogy non multa, sed multum, mert én sem akarok a sokféle belmissziói eszközök mellé egy újat ajánlani, a mely talán, mint valami lelki élet-elixir, csudás és általános hatású; a munkálkodásnak arra a módjára óhajtom felhívni a figyelmet, a mely sokfelé régóta gyakorlatban van s a melylyel sok jó eredményt érhetni el. E lap egyik közelebbi számában érintettem már röviden, hogy a megyei, köri, egyházi értekezletektől sok üdvös, hasznos dolgot várhatunk. Most is csak ezt mondhatom, mert az érintkezésnek, a gondolatok vitájának, az elvek harcának kiszámíthatatlan jó hatása van az egyesre épen úgy, mint a társaságra, s reánk nézve nem lehet nemesebb érintkezés, kívánatosabb harc s üdvösségesebb vita, mint a melyben a versengők egymás hitét erősíteni igyekeznek; a mi társaságunk, magyar reformált egyházunk tagjai oly érintkezés után óhajtozzanak, a melynek nem banalis diskurzus, nem valami általánosságban szótfolyó kegyessógi, pápistásan szólva, lelki gyakorlat, hanem mint az eddig működő egyházi értekezletekről hallottuk ós tapasztaltuk, a magyar H kálvinista egyházhoz való hűséges ragaszkodás és buzgó szeretet élesztőse a célja. Sok körültekintéssel és bölcseséggel megállapított csatatervre van szükség, mert a külső ellenség száma légió; a belső bajok s a gyógyítás okos módjának ismerete elengedhetetlen, mert a kuruzslás és ráolvasás meg is boszulhatja magát. S ezek után csak egyet kérdezek: megvan-e minden protestáns lelkésznek határozott, kiforrott véleménye a legidőszerűbb egyházi kérdésekről? S ha igen, van-e alkalma arra, hogy e határozott véleményt másokkal is közölje? A gondolatok kicserélése, személyes érintkezés egyházi lap olvasás nélkül alig képződhetik s terjedhet ily erős meggyőződés, nem alakulhat szilárd alapon álló protestáns közvélemény. Az elzárkózottság — mert hiszen nyilván tudja mindenki, hogy sok parochián még az egyházi lapok is zárt ajtóra találnak — az elszigeteltség az oka, hogy az ember csak a maga baját ismeri, azt tartja legnagyobbnak ós leginkább megérettnek a gyógyításra. Hogy csak egy dologról, a lelkószfizetós kérdéséről szóljak. Az úgynevezett gazdag pap alig vet ügyet a szegény szolgatárs helyzetére, a szegény pap is elfeledte a kápláni élet nyomorúságait . . . cliskántban folyik a keserv-ének árja: az egyik — a mint Erdélyből halljuk — ijesztően kemény skálában szól a szegény lelkész helyzetéről s egy lassú, vékony szó a nyár folyamán e lapok hasábjain lágy, moll zengéssel a káplánfizetós kérdéséről zengett Ígéretet. A tagoknak betegségével szenved az egész test; a szegény lelkész helyzetének javítása, a kápláni állapot rendezése nem X. Y. nyomorgó lelkésznek s nem X. Y. csak a reménységgel táplálkozó káplánnak, hanem az egyháznak érdeke, mert a testnek tagjai ők. De az egyházi adó súlya miatt roskadozó baranyai, vagy más vidéken élő testvéreink, az egyháztól elcsábíttatás veszedelmének, a felekezetnélkülisóg ós sokféle más baj csábító kísértésének kitett atyánkfiai is tagjai a testnek. Jaj, ha ezeket a közöny szele éri. Ezért szükséges, hogy felébredjen az érdeklődés nemcsak az úgynevezett világiakban pedig, hanem az Úr oltára körül forgolódókban is. Ezért szükségesek az egyházi értekezletek, mert ezeken az elméleti ós gyakorlati téren egyaránt jártasok tudása, tapasztalása utat jelöl, az elveket megpróbálj a, a módokat megbeszéli s akkor a munkásság határozott irányt nyer, egyöntetűvé, sőt egyetemessé válhatik. Egyesek miszszonáriuskodása — bár dicséretes és jobb a semminél, csak kísérletezés számba mehet; a nagy ós üdvös munka, a belmissziói tevékenységnek az egész vonalon megindulása, csak a jövő zenéje, ha egy-egy embernek, hogy úgy mond-101,