Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-12-19 / 51. szám

jam, privata diligentiájára bizatik; azután meg egyes ember magára hagyatva, nagy lelki erő, erős elhatározás nélkül könnyen el is téved, el is fárad a küzdelmes úton; társaságban kellemesebb is, biztosabb is a haladás s a gyengének sem oly fárasztó az út. Nem azt akarom mondani, hogy minden mást félre téve, kizárólag csak az egyházi értekezletek tartásához fűzzünk minden jó reménységet s azt tartsuk a haladás egyetlen feltótelének, — nem. Hanem, ha jót tehet, vegyük gyakorlatba s a nagyobb egyházmegyéket körökre osztva, tartsunk évenként többször és pedig a vándorgyűlések módjára értekezletet. A vándorgyűlések módjára — s erre kiválóan súlyt fektetek, mert ettől a gyülekezeti élet felélénkülése is csalódás nélkül bizvást várható. Nem is tévedek, nem is ábrándozom, ha a gyülekezeti élet felélénküléséről beszélek, mert tudom azt, hogy a legnagyobb vonzó ereje a példának van. Krisztus hiába beszólt volna a szeretetről oly szépen, a hogyan soha ember nem szólt, ha a szeretetet életében is meg nem mutatja ; mi, a mi Urunknak, Jézusunknak szolgái, hiába prédikálunk még oly szépen is, az egyház ügyei iránti szeretetet, érdeklődést óhajtva felkölteni, ha nem igyekszünk póldaadásunkkal tüköréi lenni hallgatóinknak. A példa a leghódítóbb erő. Ha időnkónt a lelkészeknek egy testülete megjelenik valamelyik gyülekezetben, beszél, tanácskozik komolyan, a gyülekezet tagjait is érdeklő fontos kérdésekről, a mennyei atyának dolgaiban foglalatoskodik; világosság támad, a nép megismeri hivatott vezetőit, lát, hall és ért; látj a a példaadók érdeklődését, hallja az igazság szavát és megérti, hogy mi légyen kötelessége. Ki tudná kiszámítani ennek üdvös hatását? A vakvezetőknek szava, nevezzék a vakvezetőt akár pápista, akár nazarénus papnak, vagy szociálista vezérnek, erejét veszti, mert a hol az evangélium a talaj, ott a tagadás szellemének nincs holott megvesse az ő lábát, a hol élő kövekből áll a vár, ott hiába viaskodik az élet ellensége, a hol a bölcsesóg trónol, ott nem diktálhat a tudatlanság, a hol Isten visel gondot, ott a lopók kedvére titkos, zavaros éjszaka nem borul a lelkekre, a hol igazság a fegyver, ott a fekete sereg csalafintasága kicsorbul, nem ölhet. Ki tudná kiszámítani a gyülekezetek körében tartott egyházi értekezletek üdvös hatását? Iszap után mintha tiszta forrásvízben fürödnék, fojtó, mocsárgőzös levegő után, mintha derült, napfényes, éltető levegőt szívna a tétovázó, vagy megtévedt lélek, úgy újul meg az ő mennyei atyjának dolgait hallva. A gyülekezeti élet felélénkülésének külső jelei sem maradnak el. Ünnepre készülve, a környék lelkipásztorait, kedves vendéget várva, tiszta templommal ós iskolával is kedveskedik a gyülekezet szivesen látott vendégének. De nemcsak a gyülekezetre, hanem a lelkipásztorokra is jó hatás, üdvös eredmény várható az egymással és a gyülekezettel való érintkezésből, mert egyfelől a nép megismeri pásztorait, tudni fogja, hogy kik lehetnek igaz vezérei, a kikben bízhatik s megerősödik a nyájnak pásztorához való ragaszkodása; másfelől pedig a holtig tanuló jó pap az értekezletek vitáin tisztultabb felfogást nyer a közérdekű, a tudományos és társadalmi kérdésekről, ösztönt az önképzésre s mivel a hány ház, annyi szokás, minden gyülekezetből vihet a jó szokások közül valamit a magáéba. A bajor egyház belélete köréből olvastam a Prot, Szemle ez idei 7-ik számából, hogy a lelkészek öt évenként két prédikációt kötelesek benyújtani az egyházi főtanácsnak. Ez intézkedés célja a papok theologiai álláspontjának ós annak ellenőrzésére, hogy az igehirdetők miké pen teljesítik legfőbb kötelességüket, Nem azért hozom fel ezt, mintha követésre méltónak ajánlanám e bajor pólclát; de legalább az önképzés okából kívánatos volna, hogy az értekezlet megnyitása előtt az istentisztelet végzése, a prédikálás sor szerint tiszte legyen minden lelkésznek. Mert arról talán felesleges is beszólni, hogy a lelkipásztorok összejövetelekor a nyilvános, ünnepélyes istentisztelet és pedig az e célra szentelt helyen, a templomban, annyira elengedhetetlen, hogy egy pillanatra is kérdésessé nem válhatik. Nem érv gyanánt hozom fel — bár erre is alkalmas volna — hanem csak mint drága emlékemmel dicsekszem azzal, hogy az 1891-iki zsinati isteni tiszteleten jelen lehettem. S milyen hatással volt az reám s azt hiszem mindenkire nézve, a ki ott volt? Nem szólva arról a szép evangéliumi lélekben gazdag beszédről, a melyet hallottam, maga az, a mit csak láttam, az a felséges kép elég volt arra, hogy egész életemre felejthetetlen, kitörölhetetlen benyomást hagyjon lelkemben. Együtt voltak a bölcs atyák, világiak és egyháziak, ünneplő köntösben, a lelkipásztorok palásttal. Szemem, lelkem gyönyörködött s csak úgy repesett a szivem az örömtől; hálát adtam az Istennek, hogy kegyelméből kálvinistának praedestinált. Szomszédaimnak arcán is az örömet láttam ülni, szemében a büszke, boldog . kálvinistaság öntudatát ragyogni. Oh, ha ezt olyan kálvinista ember is látta, a ki lelkében tétovázott, hogy kálvinista maradjon-e vagy pápistává, nazarénussá legyen, hiszem, hogy vége szakadt lelkében a tétovázás-