Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-12-12 / 50. szám

az alkalmazást, a mi anyaszentegyházunkra nézve eddig senki levonni nem tudta. Ha nézzük akár a közelebb lezajlott évtizedeket, akár a nemrégiben lefolyt esztendőket, mikor az államnak vagy a fővárosnak magasabbrendü szükségei, nagyobb mérvű építkezései vagy egváfalán bármiféle nagyobb öszszegeket igénylő befektetései voltak: kérdem, vájjon honnan fedezte a kiadásokat ? Onnan-e, hogy újabb és terhesebb adókat vetett ki a polgárokra, kik már a meglevőket is alig tudták fizetni, mint a hogy a szatmári javaslat az anyaszentegyház híveivel teszi ? Korántsem ' Hanem felhasználta időnként mindig azokat a nagy előnyöket, melyeket a megszaporodott pénz, a felhalmozódott töke nyújt, ha okkal és móddal élünk vele. Hosszú lejáratú törlesztéses kölcsönöket vett fel, melyek által nemcsak szükségeit fedezte és igen sok nagy alkotásnak életbelépését elősegítette, hanem megmentette a polgárokat is az újabb meg újabb adók és közterhek fizetésétől. Kölcsönvett pénzből épültek vasutaink és Dunahidaink. Abból hajtatott végre a Vaskapuszabályozás. Abból épült fel csodálatos gyorsasággal világ szép fővárosunk legtöbb középülete. Abból váltatott meg az italmérési jog s annak az alapján készíttetett elő a valutaszabályozás és tudja az Isten, hogy még mi minden, a mi úgy az ország, mint a főváros fejlődését előmozdította és évtizedekkel előbbre vitte. Nem látom át, hogy a mi az államnak és a fővárosnak s annyi megszámlálhatatlan testületnek és társulatnak sikerült: miért ne sikerülhetne nekünk is? Nem látom át, hogy ha az állam és a főváros parancsoló szükségeinek közepette nem dugta össze a kezeit: miért dugnók össze mi is és miért várjuk még esztendők során keresztül, tétlenül, hogy a sült galamb szájunkba repüljön ? Az a régi, vaskalapos felfogás, hogy az egyháznak minden pénzügyi mivelettöl távol kell, hogy tartsa magát s hogy minden olyan dologtól őrizkednie kell, a mi az üzletnek csak halvány színezetét is magán hordja: ellene mond a gyakorlati életnek és a vagyonszerzés és a tőkegyűjtés azon legelemibb szabályának, mely minden vagyont egy kategória alá helyez — legyen az magán, egyházi vagy állami vagyon — t. i., hogy az csak akkor szaporodik, nő és juttatja célhoz az embert, ha kezelése és forgatása körül a legnagyobb lelkiismeretességet és tevékenységet fejti ki. Mostani egyházi vagyonunk is főként annak köszöni meglételét, hogy a vagyonszerzés szabályai alól nem vontuk ki, hanem ellenkezőleg épen mindent elkövettünk arra, hogy forgatására és növelésére nézve a kedvező alkalmakat el ne szalaszszuk. Nem egy falusi pap, illetve presbyterium van most is, a hol az egyházi vagyont úgy szaporítják és nevelik, a hogy minden vagyont szaporítani és nevelni kell, a lehető legjobb értékesítés által. Mi lenne ezeken a helyeken, ha nem így tennének és nem így tettek volna? Aztán ez az üzlet vagy némelyeknek a szájaíze szerint beszélve, ez a börzespekuláció, a mint alább meg fogjuk látni, nem valami olyan »g'scháft«, a mi a prot. egyház tisztességét és méltóságát sértené vagy lealacsonyítaná, hanem ellenkezőleg olyan, a mi csaknem minden anyagi kockázat nélkül akkora erkölcsi és vagyoni tökéhez juttatja az egyházat, hogy azzal szemben minden bakafántoskodás és minden nagyhangú frázis el kell, hogy némuljon. Ne idegenkedjünk hát attól a gondolattól, hogy nagy szükségünk és égető nyomoruságaink közepette, nekünk is arra az útra kell hogy lépjünk, melyet az idők szelleme kijelöl és parancsolólag javai, s ne zárkózzunk el az ilynemű frázisok sáncai mögé: »a szent hivatás«, »az önzetlen törekvés«, »a szellemi jókért való küzdelem« illik az anyaszentegyházhoz és annak zászlóvivőihez, mert mindaddig, a míg türjük és szedjük a kepét, rajta hagyjuk, sőt szaporítjuk a híveink nyakán levő terhet: addig bármennyire szellcmesíteni akarunk is, minden mocsok és sár reánk ragad, a mi csak van ezen a világon. A két protestáns egyháznak, hogy a fenforgó, jelentékenyebb vagyonügyi kérdéseket megoldja: kerek 100 millió frtra volna szüksége, a mit az állam közvetítése és jótállása mellett az egyház a jelen kedvező pénzügyi viszonyok között, midőn a tőke újabb, meg újabb biztos elhelyezést keres, könnyen meg is kapna. Ennyit vett fel Budapest főváros is az elmúlt esztendőben, pedig a főváros, sem lakóinak számát, sem vagyoni tehetősségét tekintve, nem ál'ja ki a két prot. egyházzal szemben, a versenyt. Azonkívül a főváros saját erején kötötte meg és bonyolította le az ügyletet, mi pedig az állam pártfogása és támogatása által szeretnők, mert másképen nem lenne hasznunk benne. Azért van nekünk az állam támogatására szükségünk, mert míg a fővárosnak a kölcsönvett pénz annyi jövedelmet hajt, a mi a kamatokat és a törlesztési hányadot fedezi: addig mi a jövedelmet, vagy legalább is annak nagy részét elkölthetjük, illetőleg a belhivatalnokok fizetésének kiegészítésére fordítjuk. De szükségünk van különösen azért, mert nekünk csak olcsó pénz kell; olcsó pénzt pedig manapság nem kap nálunk más, csak az állam, mely a Vaskapu-kölcsönt is 5% mellett vette fél. Hát ilyen 3°/0

-os pénz kellene nekünk is, legalább 92°/0

árfolyam biztosítással. Kell adó és illetékmentesség, hogy a 92 millió frtot legalább érintetlenül megkaphassuk. Mindezt pedig csak az állam teheti meg és biztosíthatja nekünk. Sőt ha a 3°/0

-on felül még bármit kellene is fizetnünk : ezt is az állam kellene, hogy magára vegye, mely esetben lemondanánk mi is minden további segélykérésünkről, a melylyel most annyit alkalmatlankodunk, vagy jobban mondva, ha a dolog mind így tart: fogunk a jövőben alkalmatlankodni, Ez a 3°/0

-on felül való fizettség pedig, azt hiszem, alig menne többre, mint annák a segélynek az összege, melyet az állam mostan nyújt a két prot. egyháznak, a mi tán nem is lenne nagy ára, a tőlünk való, egyszersmindenkori megszabadulásnak. A további és mindenesetre nagyon érdekes kérdés, mindenekelőtt az lenne, hogy mit csinálunk ezzel 92 millió frttal, hogy célunkat elérjük és megvalósítsuk? A legegyszerűbb eljárás az volna, hogy minden egyházközségnek rendelkezésére bocsátanék a szükségletének megfelelő tőkét, hogy az aztán azt forgassa, jövedelmeztesse s az illető egyházkerületi pénztárba a 3%-°s fizetendőket azután beküldje, honnan aztán az, vagy az állam, vagy az illető hitelezőbank pénztárába beszolgálgáltatnék; valaminthogy a kamatkülönbözeti többletből a belhivatalnokokat fizesse. De ez az eljárás, míg egyfelől kissé nehézkes s nem elég biztos másfelől megkövetelné, hogy mindenik egyházközségben, a pénzkezelésre alkalmas egyének legyenek, sőt valami olyas szervezet állíttassék fel, a melynek vezetői a néppel semmifele bensőbb viszonyban nincsenek a mi nem nagyon könnyű dolog. Leghelyesebb lenne — véleményem szerint — ha mi a községi hitelszövetkezetekkel lépnénk összeköttetésbe,