Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-12-05 / 49. szám

sítani, a mely az igazi tudományt elviseli és szereti s a melynek theologiája jó lelkiismerettel állhat többi tudományos testvérei sorába! IV. De hát létezhetik-e igazi tudományos theologia? S vájjon a keresztyénség megtüri-e az igazi theologiát, a nélkül, hogy önmagához hütelenné ne váljon? A valódi evangéliumos theologus büszkén mondhat e kérdésekre igent, s nem lesz oka szégyenelnie hivatását. A theologiának a tudományos megismerés szempontjából kizárólagos tárgya a hit, és semmi más. Istennek a vallásban az emberekkel szemben kijelentett akarata, e kijelentésben feltárult lényege, a világnak e kijelentésben nyilvánvalóvá lett tartalma s célja : ez az, a mit tudományosan megértenie kell. A kijelentés okirataiból, ezen néki illetékes és mérvadó forrásokból, ama hittartalmat, melynek magára a tudományos kérdésekkel semmi köze, mind teljesebben s tisztábban fog igyekezni, a hamisítatlan tudomány összes eszközeivel, tudatra emelni. Ez az ő adott anyaga, a melyet mind egységesebb s tökéletesebb kifejezésre fog juttatni, a gondolkodás legjobb fegyvereivel melyeket neki a kor rendelkezésére bocsát. Ezt igyekszik az erkölcsi és a vallásos élet számtalan kérdései s feladatai számára minél termékenyebbé tenni. Fejlődését s viszonyát az emberi cultura egyéb ágaihoz, a világ és a vallások történetéhez a történetkutatás legjobb törvényei alapján fogja megállapítani. Ez a tartalom, ez a bizonyos meghatározott vallási tény, az az előfeltétel, a melylyel áll, vagy elbukik, mert az üdv, a mint azt ez a vallás nyújtja, e tartalommal elválaszthatlanul összefügg. A történeti viszonyok azonban, a melyek között ezen vallási kijelentés végbement, a culturalis korfeltételek, a melyek a kijelentés e klasszikus kifejezési formáját szolgáltatták, a theologia számára pusztán csak mint történeti anyag bírnak értékkel, a melyből ő a maradandó vallásos tartalmat a legszigorúbb tudományos követelményeknek megfelelően fogja újból és űjból kifejteni. A hol a theologia ilyen, ott a tudománynyal és a műveltséggel való összeütközésről soha szó nem lehet. Mert az ilyen theologia maga sem más, mint a tudomány maga, a magát szakadatlanul tökéletesbítő, a folyton előre törő tudomány, a mely más törvényt az igazságon kívül nem ismer, s a melynek mezeje az emberiség szelleméletének egyik legfontosabb s egészen meghatárolt irányzata. Ily theologiák számára csupán egy fenyegető veszedelem létezhetik, t. i., ha egy új hit avagy hitetlenség a szivekben megdöntené azt a hitet, a melynek ő a képviselője. Mert ily esetben az elbukott hit egyházával annak theologiája is különös jogáról lemondani kénytelenülne s alásülyedne az antiquarikus történettudomány egyik ágává, a mely arról tudósít, a minek az élő nemzedékre többé semmi jelentősége nincs. És ezt a veszedelmet a theologia. mint ilyen, bizony el nem háríthatná. Mert az ő ereje nem a hitkeltésben, de a meglevő hit tudományos megértésében áll. A hit maga csupán a kijelentés tüzétől fog lángot s a saját tanúbizonyságain éled meg. S aztán úgyis tartja fenn magát, a mint lángra gyuladt. Krisztus kereszthalála az igazi keresztyének vidám halálmegvetése s életenergiája: ezek az egyház jövőjének zálogai és nem a theologia tudományos tökélye. Uj láng csak régi lángon gyulád fel s nem a láng meggyuladását tárgyazó elméleteken. A tudományból azonban s ennek haladásától az ilyen igazi theologiának egyátalán nincs mit tartania. Es ilyen theologiát ismer és követel az igazi reformációi keresztyénség, dacára, hogy vannak olyan magukat reformációi keresztyéneknek nevező egyházi körök és alakulatok, melyek az ily theologia létjogát tagadják. Jézus az ő személye s a belőle kiáradó új szellem által hozta meg az emberiségnek Isten kijelentését, melynek elismerésével áll vagy esik a keresztyén hitélet, az Isten országa, melyben élet és békesség vagyon. Életmunkája s kereszthalála által Istennek akaratát mint a bűnt és halált legyőző atyai szeretet megnyilatkozását jelentette ki. A szeretet által összekötött, a szentlélek és a mennyország hitében bizonyos istengyermekek közösségében tárta fel a világ valódi célját s a dolgok valódi értékét. Az Isten szeretetének bizonyosságában s az ő saját halálában és feltámadásában való részvételben nyitotta meg a vallásos boldogság forrását, az igazi erkölcsiség őserejét. E kijelentéstartalmat kell a keresztyén theologiának megértenie és alkalmaznia, a nélkül, hogy reá idegen mértéket használna. Mert csak ha a kijelentés tartalmát a saját életünkre nézve is irányzó elvként elismerjük a hitben, akkor vagyunk igaz keresztyének, de keresztyén theologusok is. Jézus azonban a vele s az általa kijelentett üdvvel való összefüggést soha sem kötötte bizonyos, az ő külső életére vonatkozó tudományos nézethez, sem azon tudományos természetű nézetek s vélemények előtti meghódoláshoz, a melyeket ő kortársaival közlött. Engedelmességet ő csupán mint Isten országának királya követel, mint a melynek polgárává teremtett Isten minden embert, azt a szolgai megadást, melyet az írástudók betürágó tanítványaiktól követeltek, ő nem ismerte soha. Keresztyének (xptcmavot) és nem »jezsuiták* az ő igazi tanítványai. Istenről s az isteni dolgokról sohasem hirdetett ő iskolaszerű tant, mint e világ bölcsei, de tanúságot tett az Isten szeretetének a saját lelkében átélt titkairól. Soha semmit sem tanított arra nézve, hogy a természeti dolgok mely törvények és rendszerint fejlődtek ki, de vallja és hirdeti, hogy mindazok Istenben gyökereznek s céljuk az Isten országában van. Azokkal, kiket közösségébe felvett, soha határozottan nem közölte nézeteit a saját személyének, vagy népének, vagy a világnak történetére vonatkozólag; csak a hitet kívánja meg abban, hogy a világtörténet összes titkai az általa alapított országban. lelik megfejtésüket, hogy ő maga a világba igazi isteni szellemet hozott be, miért annak királya lett s hogy ő az ő halála, e világ átalakító nagy vallásos tény által, győzelmet vett a bűn és a halál felett s Isten és ember között a szeretet és szellem új szövetségét alapította meg. Jézus semmi csalatkozhatlan könyvet nem írt, tanítványait nem kötelezte holmi az égből alászállott 'betűk igájával, mint ezt az Izlam alapítója tevé, S ha maga az alázatos gyermek kegyes szeretetével csüggött is népe szentírásán, másrészt nem habozott soha, a lélek teljes szabadságával nyúlni a törvényhez és prófétákhoz s ezeknek kortörténetileg feltételezett betűhüvelyéből a szellemmagvat erélyesen kihámozni, ezzel a királyi parancsszóval: >Halottátok, hogy megmondatott, én pedig ezt mondom néktek*. Tanítványai is, bárha népük szokása s módja szerint tisztelték az ótestamentumot, mégis egyidejűleg abba, gyakorlati módon, az allegória törvénye segélyével, belevitték mesterük szellemét, szeretett mesterük fénylő alakjára akadtak ott is, a hol Izrael írástudóinak fejeit Mózes leple takarta be. Arról, hogy saját irataikban az egyház összes jövő nemzedékeire kötelező, csalatkozhatlan betütekintélyt állítsanak fel, távolról sem gondoltak. írtak, mert szükségét látták, alkalomszerűen, a viszonyok befolyása alatt. Jól tudták, hogy az, a mit ők írnak, ép úgy, a mit beszélnek is, Uruk szelleméből s az új vallás erejéből való. Még csak árnyékát sem árulják el, hogy ahhoz