Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-12-05 / 49. szám

a mit irataikban a történetre s a természetre vonatkozólag mondanak, máskép jutottak volna, mint a hagyományos tudásanyag tanulása útján, vagy azt más tudományos bizonyossággal bírnák, mint kortársaik. A kijelentés számukra sem a tudás titkainak közlése, hanem egy benső megértés, egy világfeletti lelkesedés, egy benső bizonyosság felébresztése. Ilyen értelemben válik a Szentírás az új élet közössége számára az isteni kijelentésnek a Jézus szelleméből fakadt kútforrásává ; egyetlen értékú és soha el nem avuló megítélőjévé mindennek, a mi keresztyénnek akar neveztetni, mely onnan felülről páratlan vallási erővel van felruházva. De a theologia számára nem akar az más lenni, mint azon klasszikusan epochális történeti emlék, a melylyel szemben a tudományt nem kötelezi más félelem, mint az igazság félelme, nem más kötelesség, mint a megvesztegethetlen s fáradhatlan igazságérzet kötelessége. így válik az igazi keresztyénség, legbensőbb lényege szerint, a valódi theologia egészséges talajává. Mert követőitől a hitvallásnak más engedelmességét soha sem fogja követelhetni, mint azt, mely a kijelentés tényén magán alapul s a melyet Jézus maga megkívánt azokkal szemben, a kiket üdvközösségébe befogadott. Magunk hivő átadása neki, mint a ki e világban az örök, isteni életet jelentette ki; örvendő bizalom abban, hogy vele való életközösségünk biztos záloga azon bünmegbocsátó atyai szeretetnek, a melynek kijelentése ő maga; kegyes engedelmesség a szellem új törvényével szemben, mely az ő híveinek közösségét összeköti; a meggyőződés, hogy ő a világot valóban meggyőzte, hogy az ő halála őt életre s uralomra juttatta, hogy Isten őt a világ urává tette: íme a feltételek, melyek az ő egyháza tagjaivá avatnak. S mindez pusztán hitmeggyözödés ténye, melyet az ő életének s halálának, beszédének s tetteinek benyomása költött fel. Kérdésekkel és feladatokkal, a melyek a tudomány területére tartoznak, nincs semmi köze. (Vége köv.) Stromp László. BELFÖLD. Felelet a Prot. Közlönynek és dr. Szabó Aladárnak. Szükségesnek tartom, hogy néhány szót szóljak, mert különben azt gondolhatnák sokan, hogy a Prot. Közlöny kifakadását jogosultnak, Szabó A. egy két megjegyzését igaznak, megdönthetetlenül igaznak fogadom el. A Prot. közlöny nagyon félreértett engem, mert távol volt tőlem, hogy Szabó Aladárt ^glóriába öltöztetve állítsam a porondra*, vagy hogy Szász Gerőt »sárba teperjem*: magasabb érdekért, a békés munka érdekéért emeltem fel gyenge szavamat, Ez az érdek volt szemem előtt akkor is, a mikor minden élénkebb szinezés nélkül a szenvedély fegyvereivel vivott, személyeskedő harc pusztítását mutatva fel, e harcok kedvelőinek a bölcs igazságát igyekeztem eszébe juttatni: »tisztességes az embernek felhagyni a versengést«. S ha valaki komoly megfontolással nézi át korábbi cikkemet, nem fog abban inquisitori hangot találni, olyant, a mely kemény ítélettel Szász Gerőt sárba tapodni akarná, s arra sem talál bizonyságot, hogy én valami hízelgő beszédű súsárló módjára Szabó Aladárt fényes angyali köntösbe kívántam takargatni. Célom komoly és becsületes volt. A kellő tiszteletnek hangján beszéltem Szász G. személyéről, a Prot. Közlönynek is megadtam illendő címét. Szabó A. előtt nem borultam le. S ezért most engem a Prot. Közlöny »lutheránus atyafinak« nevez, a denunciálás vádjával illet, megvédi az erdélyi kerületnek soha nem bántott szabadságát és valami inquisitió megindítása miatt, a mely áldozatul Szász Gerőt szemelte ki, kesereg. Ilyen nagy a közbevettetés az én cikkem és a Prot. Közlönyé között. De hát én személyemre nézve nagyon értetlen ember is lehettem, mert a biblia ellen intézett harsogóan káromkodó beszédet nem voltam képes tréfának minősíteni. De a Prot. Közlöny világosságot gyújtott s miután látom az ő felvilágosítására, hogy nemcsak sok ember, de még egyházi lap is van olyan, a melyről nem tudhatni mikor tréfál, mikor komoly : azt az állítását is, a melylyel egy inquisitió megindításával gyanúsít, mivel ez az állítás egész komoly hangú, tréfának veszem; azt a kifejezést pedig, a melylyel engem, a szerinte tétovázó embert, lutheránus atyafinak nevez, nem tudom kellőképen osztályozni; ez tréfa akart lenni, de azt hiszem, hogy sem a lutheránus testvéreknél valami szives fogadtatásra nem talál, sem a legtöbb kálvinista ember az ilyen kifejezést nagyon közönséges, rustikus tréfához hasonló volta miatt a protestáns irodalmi színvonal emelésének nem tartja. A Prot. Közlöny azon felfogásából ítélve, a melylyel engem lutheránus atyafinak nevez, úgy látszik, hogy szerinte csak két fajta magyar kálvinista van. Az egyik fajtához azok tartoznak, a kik testestől, lelkestől Szabó A. pártiak, a kik eddig »büntetlenül dupirozni akartakegy országot«, a másikhoz pedig azok, a kik feltétlenül Szász G. követői, a kiknek vallása benn van a szívben, a lélekben. És ha ezeken kívül akadnának — pedig ilyenek sokan vannak — a kik Szabó A. tüzes s a higgadt megfontolás korlátait is megemésztő buzgóságát az evangélium és a szükség határai közé vinni, a másik felekezet szívben és lélekben elrejtőzve élő, titkon virágzó vallásosságát az élet számára is munkásnak, gyümölcsözőnek látni szeretnék: az ilyenek csak lutheránusok lehetnek. Hát ez felfogás dolga s én dacára a Prot. Közlöny tréfás (?) megjegyzésének, református vagyok és maradok az én felfogásom szerint. Azt pedig, hogy én a Prot. Közlönyt denunciálni akartam azzal, hogy hivatalos lapnak neveztem, semmiképen sem tudom megérteni. Uraim! a denunciálás indokolatlan vádja sokkal csúnyább, hogy sem azzal csak úgy dobálózni lehetne. Nos, én úgy tudom, hogy különösen az államhivatalnokok között, talán a cím utáni vágyódás megelégítésére, a hiúság legyezgetésére szoktak címeket osztogatni úgynevezett jelleg nélkül; de kicsoda beavatatlan ember tudhatta, mikor a Prot. Közlönynek nemcsak a végén olvassa: >Hivatalos rész*, hanem annak első lapján, homlokán is büszkén ragyogni látja: »Az erdélyi egyházkerület hivatalos Közlönye« jelzőt, hogy ez csak cím, csak rang. Most már azonban tudjuk, s mivel a lap maga ad felvilágosítást, készséggel igazítom helyre tévedésemet, mondván, hogy csak a címzetes, de jelleg nélküli hivatalos Prot. Közlöny szólt. Még mielőtt Szadó Aladárnak egy-két megjegyzésére válaszolnék, a Prot. Közlönynek a szabadság védelmére a frazeologia nagy raktárából vett ékes szavaira a biblia kincses házából egyszerű szóval, ékes igazsággal felelek: »Mindenek szabadok, de nem mindenek építenek.« Most már legyen szabad még Szabó Aladár egy-két megjegyzésére szólnom valamit. Azt én is tudom, hogy azok a bűnök, a melyek ellen a kék és fehér kereszt-egylet alakult, meg vannak, tudom, hogy »sem a paráznák, sem a részegesek Isten országának örökségét nem birják*; de kételkedem, hogy e kereszt-egyletek pápistás színezetük miatt akkora munkát fejthetnének ki, a mekkora szükséges és kívánatos.