Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1897-12-05 / 49. szám
tás, mint fegyelmi eszköz fölemlíttetnék. Ennek megkezdését az egyház klasszikus korában, a reformáció idejében találjuk. De mindenesetre a fegyelmi eszközöket csak a keresztyénség szellemében szabad használnunk. III. Az egyházi fegyelem organuma. Nincs más hátra, minthogy az egyházi fegyelem orgánumairól szóljunk. Első sorban és bizonyos értelemben természetesen az Úr gyakorolja az egyházi fegyelmet. Ő maga, kivételes módon lépett föl a gyülekezetek ellen (Jel. 2—3 r.), mivel a gyülekezetek angyalai, helyesen püspökei a fegyelem gyakorlásával fölhagytak. Az Úr folyton egy magasabb szellemi fenyelmet gyakorol az egyesek és a gyülekezetek fölött, ámde az ő fegyelmezése nem teszi fölöslegessé az egyházi fegyelmet, sőt inkább az ő büntetését, szigorát vonják magukra azok az egyházak, a melyek a fegyelmet elhanyagolják. Mert mint Pál apostol mondja: »Ha mi magunk ítélnénk meg magunkat, nem büntettetnénk Istentől*. Másodsorban és már valódibb értelemben a lelkészi hivatal gyakorolja a fegyelmet. Gyakorolja pedig, a menynyiben az Úr reá ruházta (II. Kor. X. 8.). A hivatalos hatalmat, jelesen a sokat emlegetett kulcshatalmat, a sakramentomok kiszolgáltatását; továbbá a lelkészi hivatallal, mint lelkipásztorsággal vele jár a gyülekezetre való felügyelet, egyeseknek magánosan való megintése avagy nyilvános megdorgálása. Mint Pál apostol inti Timotheust, I. Tim. V. 20: >A kik pedig ő közülök vétkeznek, mindenek előtt feddjed meg, hogy egyebek is félemljenek meg«. II. Tim. IV. 2: ^Prédikáljad az igét, rajta légy mind alkalmatos, mind alkalmatlan időben: feddődjél, dorgálódjál: intsed a hallgatókat, minden szelídséggel és tanítással*. A hol a lelkészi hivatal erővel és lélekkel vitetik, ott nem leend hiábavaló az Úr nevében való fenyítés, maga az Úr foganatosítja azt. és ad neki nyomatokat. Harmadsorban, még pedig tulajdonképen, az egyház, a gyülekezet maga gyakorolja az egyházi fegyelmet. A gyülekezet zárja ki az atyafias érintkezésből s boycottálja a bűnösöket, az eretnekeket, a lelkész iránt engedetleneket, a térhetetleneket, azokat, a kik a gyülekezet ítélete előtt meg nem hajolnak. A lelkészi hivatal fegyelmezése csak így lehet eredményes, sőt a gyülekezet hozzájárulása nélkül sem értéke, sem ereje nem lenne annak. A lelkészi hivatal részéről való nagyobb szigor alkalmazását is fölöslegessé teszi a gyülekezet által gyakorolt fegyelem. A A korinthusi- és a thessalonikibeliekhez írt levelek megőrizték az idevonatkozó intéseket, valamint az apostol által használt nagyobb szigort és a Krisztusnak Ő benne levő erejére való hivatkozását. (II. Kor. XIII. 3., 4., 10., II. Kor. II, 5—11.) Tehát a gyülekezet az egyházi fegyelem sajátképeni organuma, még pedig nem csupán az összességében : hanem az egyesek is ítélkezhetnek a bűnös emberek fölött, és ítéletüket a rendetlenül élő atyafiúval szemben, az elzárkózás által közvetlenül végrehajtják (II. Thess. III. 6. 14.; Róm. XVI. 17.; II. János 10—11.) Az egyes tagoknak pedig az űj-szövetségben kötelességükké van téve az ilyen eljárás. Kétes esetekben a lelkészi hivatalnak vagy az elöljáróságnak a véleményét kell kikérni. De az egyeseknek szigorúan kell a fegyelemhez ragaszkodniok. S az eredmény nagyszerű leend. Az atyafias megmtést természetesen minden egyes egyháztag megkísérelheti. A I. Thess. V. 14. v. szerint, ha kilátás van a jó eredményre. Hogy a gyülekezetből való kirekesztés az elöljáróságnak joga és bizonyos körülmények között kötelessége, magától értetődik. Az elmondottakban láttuk: mely célból és mely esetekben használandó az egyházi fegyelem; továbbá újtestamentumi alapon, mely fegyelmi eszközökhöz szabad nyúlni és végül mik legyenek az egyházi fegyelem organumai. Az egyházi fegyelemnek a mi időnkben való szükségességéről és hasznáról, e rövid előadásban nem terjeszkedhetem ki bővebben, de kívánatosnak bizonyul az be, ha meggondoljuk, hogy a fegyelem abban az ős egyházban, melyet mi példányképünknek tekintünk, lényegesnek tartatott. Az újtestamentumi normából kiinduló s a türelem és az egyes keresztyének egyéni szabadsága felől való theoriák, mint az emberi elme szüleményei, illő határok közé szorítandók. De egy kérdés merül föl: a mi viszonyaink között mennyire lehetséges a valódi egyházi fegyelmet gyakorolni ? Az egyház több részre van szakadva és az érvényben lévő tanok sokfélék. S a különböző egyházak között bizonyos konkurrencia, lelkek hódításáért való konkurrencia fejlődött ki. A kit az egyik egyházból kizárnak, meglehet, a másikban tárt karokkal fogadják. Ehhez járul még, hogy a világi hatalom többé nemcsak nem támogatja az egyházi fegyelmet, mint hajdan, hanem inkább annak erejét megtörni akarja, mivel azt. hiszi, hogy az állam polgárokat az egyházi fegyelem ellenében becsületbeli kötelessége megvédeni. Ma már I. Tim. V. 20. szerint eljárni nem igen tanácsos. A paritas szemmel tartása mellett hozattak az idevonatkozó polgári törvények; és mondhatnók, épen a paritas szempontjából fölöslegesek az állampolgárokat saját egyházaik ellen megvédő törvények, mert ha valakivel eddigi egyháza méltatlanul bánik, vagy nem találja egyházát eléggé evangéliuminak, átmehet másik egyházba. Másrészről pedig semmiféle világi hatalom, még a mai törvényekkel sem képes az egyházi fegyelmet megakadályozni, ha azt a lelkészek az Úrnak erejével gyakorolják, vagy az egyháztagok az újtestamentumi módszerint keresztülviszik. A mi pedig az egyházak sok- és különféleségét illeti, a mely ürügyöt szolgáltat arra nézve, hogy az egyházi fegyelem gyakorlásával fölhagyjunk, kérdést támaszt, vájjon mi reformátusok, vájjon az apostoli egyházról, ránk maradt örökséget megtart.suk-e és tovább fejleszszük-e? vagy pedig kétségeskedjünk és elcsüggedjünk ? Ha kétségeskedünk örökségünk törvényessége felől, ügy engedjük át másoknak a tért, de ha bizonyosak vagyunk a dolog felől, úgy vegyük fel bátran a régi örökséget. Nekünk azonban, mint pásztoroknak, a kik lelkészi hivatásunkat és hatalmunkat az Úrtól vettük, az egyházi fegyelem dolgában tudnunk kell merni és mérlegelni; a gyülekezeteknek is, a melyek az egyházi fegyelem gyakorlására hivatvák, hajlandóknak és éretteknek kell lenniök, hogy maguk is jóakarattal és hűséggel teljesítsék azt. Mert egy lelkész sem tehet semmit se, ha csak a gyülekezet nem áll háta mögött, mint Pál írja a korinthusbelieknek, II. Kor. X. 6.: »Készen tartjuk a büntetést, mely által bosszút álljunk minden vakmerőségen, minekutána bételendik a ti engedelmességtek.« Adja Isten ez engedelmességet a gyülekezeteknek, a lelkészeknek a szükséges bölcseséget, határozottságot és erőt! Szívbőll kell ezeket óhajtanunk és Istentől kérnünk. A javulás addig meg nem kezdődhetik, míg az ember önmagával, állapotával és a világgal meg van elégedve. Az idő közéig, s talán gyorsabban mint sejtjük,