Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-11-28 / 48. szám

vonatkozó eszközöket ismerteti. Azt akarja, hogy »műve vademeumja legyen a nyilvános téren szereplöknek ú. m. a hivatalnoknak, népképviselőnek, írónak, journalistának stb*. Hoensbroech definitiója szerint »az ultramontanismus oly világi-politikai, vallásellenes rendszer, mely a ker. vallás köpönyege alatt világi politikai, s földi-anyagi uralmi célokat és érdekeket követ, vagyis oly rendszer, mely a vatikáni zsinat óta a római kath. vallás teje a pápa részére egy világi-politikai uralkodónak absolut jogait vindikálja az egyes népek és fejedelmek felett«. Az ultramontanismus és a keresztyénség közötti diamstrális ellentétet Jézus megkisértetésének 3-ik aktusán világítja meg. A mit Jézus ott visszantásított, már t. i. az e földi birodalmak feletti uralmat s annak minden dicsőségét e világ fejedelme előtti meghódolása árán. Azt a római egyház a maga egész teljességében ideáljának elfogadta s e földi birodalmak feletti absolut uralmára vonatkoztatta és pedig úgy az elmélet, mint a praxis terén. Jézus visszautasította a legfőbb bírói szerepet a népek, birodalmak és fejedelmek fölött, mert gondosan elkülönítette a vallásosnak terél a politikaitól, míg ezzel szemben a pápa elfogadta az új világ birói felosztásának a szerepét Spanyolország és Portugállá között. S végül Jézus országát »nem e világból valónak* mondotta, a pápa ellenben Krisztus országát e földi hatalom országává alakította át s tűzzel vassal engedelmességre szorította a császárokat és királyokat, népeket és állatokat egyaránt. Gazdag históriai apparátussal igazolja az ultramontanisról adott definitióját. Döttinger »Papstthum« című klasszikus vádirata és Schulte »Die macht der römischen Pápste« című műve voltak az előmunkálatai. E művek bizonyítékai alapján kimutatja, hogy a középkori pápaságnak egyetlenegy világuralmi törekvése sincs ma visszavonva sem elméletben, sem a gyakorlatban, sőt Liberatore Hammerstein és más modern jezsuiták még VIII. Bonifác hirdedt bullájában is ^dogmatikus, tehát kath. hittörvényt« látnak. A pápa absolut világuralma ma is a pápás irodalom s a katholikus nagygyűlések kedvelt thémája, s az inquisició rémes intézménye s az a kathol. vallások üldözése máig is kedvelt ultramontán pruscipium. »Nem a hierarchia akaratán múlik, mondotta Hefele püspök 1870-ben, hogy a máglyák ma nem égnek. S a Syhabus nem esztelenségnek mondja-e a vallási és lelkiismereti szabadságot s a tudományos fentartás szabadságát? Hogy a szellemek absolut leigázását célzó eme rendszer ellen védekeznie kell a modem államnak épen alattvalóinak erkölcsi szabadsága és jogi érzete érdekében, az nem szorul bővebb magyarázatra. Az államnak önmaga iránti legfőbb kötelessége, hogy Canossába ne menjen és pápás alattvalóinak erkölcsellenes cadaver engedelmességét ellensúlyozza. Az ultramontanismus ma naggobb és veszedelmesebb ellensége a modern államnak, mint a sociáldemokratia (174—180. 1.), mert utóbbi korunk akut betegsége, előbbi ellenben a világtörténelem krónikus baja. Ez alapon kérdi Hoensbroech, s itt a német hazafinak hangján szól: ha Németország az evang. hitvallásnak köszöni mai szellemi és erkölcsi erejét és felvirágzását, Spanyolország és Belgium ellenben épen az ultramontanismusnak a maga halálát, akkor mit keres egy német ev. keresztyén s pláne a legnagyobb német prot. tartomány egyház feje, a porosz király az evang. hitvallás legnagyobb ellenségénél és örökös szidalmazójánál Rómában ? Minek részesíti püspökeit és érsekeit fejedelmeket illető jogokban és kitüntetésekben ? A német kormányok és pártok eszmeszegénységét és jellemgyengeségét teszi felelőssé a szerző a német császár római útjaiért és Canossába induló politikájáért. Az ultramontanismus leküzdése és teljes lefegyverzése képezi Hoensbrosch művének 2-ik részét. Annak eszközei az ultramontanismusj^s a kath. vallásosság megkülönböztetése. továbbá lényegének és fegyvereinek alapos ismerete s végül a liberális kath. mozgalmak erősítése és támogatósa, mely téren különösen az ókath. reformmozgalommal szemben Schultével egyezőleg Hoensbrosch szerint is »megbocsáthatatlan esedendő bűnt követett el a porosz kormány«. Szerzőnk híve az ú. n. »Kanzelparagrafus«-nak, vagyis kívánja az ultramontán klérus nemzeti politikai működésének megszorítását, megtiltani kívánja a német theologusoknak Rómában és Insbruckban, mint a jezsuiták fészkein való kiképeztetését, s a rendeknek a minimumra való redukálását. Legérdekesebb szerzőnknek a jeszuiták visszahívásához való állása. Hisz 13 évig köztük élt, ismeri azok machinátióit minden téren s azt mondja, hogy Németország sok városaiban máig is akadály nélkül folytatják propagandistikus működésüket a gyónás, az exercitiumok s a missziók terén. Kicsinyes dologra ügyel ugyan a kormány és nevetségessé válik, de egészben véve alig törődik velők. Közvetlen tapasztalatai alapján következő jessuitaiör vényt javasol: 1. A jezsuiták rendje az egész német birodalomból és annak összes kolóniáiból kitiltandó; 2. Az egyes jezsuiták rendi tevékenysége minden téren betiltandó, az az nem prédikálhatnak, gyóntathatnak, missziónálhatnak, katechizálhatnak, taníthatnak, nevelhetnek stb. A törvény is így intézkedik, de csak a papíron, négy okot hoz föl Hoensbrosch javaslatának indokolásául: a) A jezsuita rend és annak tanai hazaellenesek; b) a legnagyobb mértékben államveszélyesek; c) a legsúlyosabban aláássák a felekezeti békét s d) a rend és annak tanai főleg az eskü tanában aláássák az erkölcsiséget és a jogbiztonságot. Jegyezzük meg jól, egy volt jezsuita írja és javasolja ezeket a jezsuitákról. Egy utolsó fejezetet szentel Hoenbroech gróf műve a cent rumnak, mint az ultramontanismus politikai képviselőjének. »E párt* — mondja Hartmann, a philosóphus — »azért annyira veszélyes, mivel mint igen erős opposító a vallásos népösztönök ügyes kiaknázásán alapul s annak az ellenséges internationális világuralomnak az előőrse, mely a népek és nemzetek leigázását célozza*. S tényleg a centrum és nálunk a néppárt kormánykép telen, mivel közte és a nemzeti kormány közt áthidalhatlan úr tátong. »Borzasztó az« — mondja Hoensbroech — »hogy a kormány azzal a párttal másként bánikel, mint a soeiáldomokratiával*. De mindezeket a védekező eszközöket szerzőnk csak másodrendűeknek tartja. A fődolog: az ultramontán gyökér atvágása a kath. vallás és az ultramontán rendszeres szoros elkülönítése útján«. Ne tekintsük a pápát többé souveránnak, hanem a kath. egyház egyszerű lelki fejének és főpásztorának. Ne tartson a kormány nála követeket, ne engedje meg a nuntiumokat, a melyek csak pápai spiónok, s ne bánjon el a kormány a főpapokkal, mint »egyházfejedelmekkel*. Ezeknek a külső udvariasságoknak eltörlésével eltűnik az ultramontanismus mása és imponáló fénye a megtévesztett lelkiismeretek előtt. A pápás egyháznak megfosztása a világi politikai kitüntetésektől szerzőnk szerint a leghatalmasabb eszköz az ultramontanismus hiú üres befolyásának ellensúlyozására és leküzdésére. Heyschlag nézete szerint szerzőnk fejtegetéseinek hamis következtetése abban áll, hogy lehetségesnek tartja az ultramontán világiasságnak s a kath. vallásnak elkülönítését, s úgy látom, hogy abban igaz is van. Pápás római vallás és ultramontanismus szerintünk el nem