Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-11-28 / 48. szám

nak életében is, valahányszor őt a legfényesebb magaslaton is kielégítetlen vágyban, eloltatlan szomjúságban, lángoló vágytól hevítve látjuk, még magasabb csúcspontok s ragyogóbb tetők után, Krisztusnak még bensőbb ismeretére s Istennel való nagyobb teljességre szomjúhozva. Az eszményi keresztyén élet elolthaíatlan szomj, a lelki megnyugvásnak lomb-árnyában 'soha sem csillapodva, de mindig új örömök és sikerek látása után törekedve. A vágy e hiánya a lelki gyarapodás megszűntét bizonyítja. Minden igazi imádságnak lényege és lelke a vágy. Ha nem vágyunk többre, nem is kérünk semmit. A vágy üres kéz, melyet új ajándék után nyujtunk ég felé; az a szív kiáltása, melyet Tslen meghall s elfogad s mindig jobban-jobban teljesít; az a meredek létrán fölhágó angyal, ugyanazon a sugár-lépcsőn áldásokkal tér vissza Isten trónjától; az a kulcs, mely az isteni jóság és gazdagság kincstárait fölnyitja; az a merész hajós, mely ismeretlen tengerekre szállani bátorkodik s új világokat fedez fel; valóban nem más, mint Istennek élete az emberi lélekben, mely arra törekszik, hogy Krisztus alakjának nagyságára nőjjön. A vágy az átalakító lélek, mely színtelen földi életünket megtisztítja s isteni fénybe öltözteti. A mire vágyunk, az csak egy átszellemítő pillanat, s aztán folytonos vágy a jó után, mely minket a jóhoz felemel! A mennyei eszmény, szüntelen szemünk előtt lebegve, s teljes vágygyal csüngve rajta, maga vési be magát szivünkbe. Mint a költő mondja: A vágy: Isten s az ég felé törés S a földiség közötti küzdelem, El-elnyomjuk, ha csak is lenni és Élni — elég szivünknek szüntelen. De szivünk, hogyha nemcsak földi kényre Fordítanék s nem nyűgöznők evvel, De emelkednénk reményről reményre: A vágyak szárnyain repülve fel! E versszak második felén ne suhanjunk át figyelmetlenül. Ha a vágy Isten angyala, hogy ég felé vezessen, kövessük, a merre az angyal vezet. A puszta vágy nem nyit előttünk korlátokat, nem visz magaslatokra, nem talál gazdag kincseket, nem fedez fel új szavakat. Vágyni, csak szenvedőleg: egészségtelen állapot; merő érzelgős ébren alvás, mely. üresebben hagyja a lelket, mint az, ha álmo dunk s az álom elröpül. A vágynak, hogy áldott legyen, ihlettel kell bírnia. Mikor Rafaeltől azt kérdezték, hogy tudott oly felséges alakot festeni, azt mondta, »Almokat álmodom s akkor álomlátásaimat festem le«. Csodás ügyességgel öntötte keze ragyogó szépség-formákba lelke teremtményeit — a nélkül soha sem bájolhatta volna el a világot csodás fenyőkkel. A vágy nemcsak látja a mennybéli látásokat, de enged is azoknak s igyekszik valósítani azokat. Feltörekszik az előtte ragyogó magasságba, s igyekszik utolérni azt a magasztost, a melyet bámul. Nem éri be a jó szándékkal, nem elégszik meg a nemes elhatározások^ kai, de rajta van, hogy meg is valósuljanak. Mikor Jeanne d'Arctól azt kérdezték: micsoda erőt vélt lakozni fehér zászlajában, mely őt diadalra vezette? így felelt: »Azt mondtam neki, menj vakmerően az angolokra s aztán én is mentem utána«. A fehér zászló a liliom-fehér leány nélkül nem nyert volna diadalt, de a leány sem a benne vetett hit nélkül. így mikor tiszta, nemes vágyaink fehér lobogóit kibontjuk, el kell határozva lennünk, hogy magunk is követjük azokat, ha meg akarjuk nyerni azt az áldást, melyet szivünk sovárog. Ne töltsek egy percet se csak sóhajjal, Más célra van adva nekem az élet! Kötelesség, küzdéssel s ezer bajjal, Magasb rendeltetésem: élni Véled, Uram. Tevéled! Minden vágynak egyszerre tevőleges törekvéssé kell válni a lélekben. A kéznek egyszerre meg kell mozdulnia, hogy lefesse, vagy kivésse azt az eszményt, melyről a szív álmodik, mely után a lélek sóvárog. Vágyainknak a Krisztus szolgálatának minden ösvényére kell vezetniök s minden hőstettre vállalkozniok. Csak az égen merengeni, a mennybe ment Krisztus után, nem elég, az ő áldott dicsőségében osztozásra. Munkálkodnunk kell, hogy az ő eljövetelére készüljünk s annál hamarább s annál szivesebben eljő azokhoz, kik legtöbbet tesznek országa eljövetelére ! Szász Károly. A protestáns theologia viszonya a tudományhoz és a kegyességhez. A theologia a hitnek a tudománya. E fogalmazással már eleve sajátságos nehézségekre bukkanunk, a melyekkel le kell számolni, de a melyek a dolog természetéből benső szükségszerűséggel folynak. Ilyen nehézség mindjárt, hogy a theologiának, mint tudománynak tárgya a hit, egyátalán a tudás területén kívül esik. Vallásos meggyőződés az, a melynek gyökérszálai az érzéki világon kívül nyúlnak s így már alapjellemében teljesen elüt az ú. n. tudományos meggyőződéstől, a mely az érzékileg észrevehető világ észszerű megismerésén alapul s mindenkivel szemben ellenállhatlan módon beigazolható. Ezért a theologiában már tárgya természeténél fogva tapasztalható bizonyos subjectiv mozzanat, a mely miatt sokan, első tekintetre készek tőle a tudományos jellemet megtagadni. Ámde a theologia, bárha tárgya az érzékfeletti világban gyökerezik is, maga nem ez érzékfelettinek a tudománya: a theologia nem metaphysika. Rokonsága a metaphysikával megmagyarázza, miért kell oly sokszor néki is a metaphysikai ismeret ellenében felvethető többé-kevésbbé jogosult ellenvetésekkel, sőt előítéletekkel megküzdenie s a vád ellen védekeznie, mintha a philosophia bizonyos faját képviselné, a mely az érzékfeletti világ titkait tudo mányos úton feltárni akarná. Nem, a theologia ezzel a vaddal jogosan nem illethető. Mint tudomány egyszerűen a hitnek a tudománya; sem több, sem kevesebb. Nem hit a hitről, de tudomány a hitről. A theologiának ép úgy, mint minden tudománynak, ha a tudományos jellegre jogos igényt akar formálni, csak egy célja van, az igazság ; s erre csak egyetlen út vezet, a teljesen pártatlan s elfogulatlan s ha kell kíméletlen kutatás. Csakhogy meg itt egészen ellenkező oldalról esik gyanúba. Minthogy ugyanis tárgya a hit, s minthogy csak a kinek magának is hite van, az művelheti jogosultan a theologiát, mely