Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-11-28 / 48. szám

csakis a hitnek élő közösségével, az egyházzal való benső életteljes összeköttetés mellett lehet gyümölcsöző és áldásos: természetes, hogy a kegyes érzület vajmi könnyen felcseréli a theologiát tárgyával a hittel s tőle mint tudománytól is oly tulajdonságokat követel, a melyek valójában csak a hittől kivánbatók meg. És innen van, hogy a theologia úgy a tudomány, mint a kegyesség részéről oly félreértéseknek s balítéleteknek van kitéve, a minőkkel rajta kívül más tudománynak aligha kell megküzdenie. Nem lesz azért érdektelen közelebbi vizsgálat alá venni s így megállapítani azt a viszonyt, a melybe a theologiának a tudományhoz és a kegyességhez természetszerűleg és indokoltan helyezkednie kell. I. A természetvallások elemi fokozatán még valójában sem tudományról, sem hitről nem lehet szó. A tudomány e fokon, kiáltó ellentétben önnönmagával, a hitnek egyik formájaként jelentkezik. A természet iránti érdeklődés még pusztán vallásos, költői: a természettudomány a mythos pólyáiban feküszik. A történet a természeti embert csak mint a törzs dicsőségének vagy az Istenek történetének szolgáló eszköz érdekli. Viszont a hit lényegében a tudás tárgyaira irányul, természeti jelenségekre avagy mondaszerű történetekre; alapjában véve tehát balhit, babona csak. A theologia pedig amaz embryo-szerü tudomány elemek s e hamis hitképzetek zagyvaléka, mely a varázslók előjoga s egyúttal hatalmuknak és befolyásuknak az alapja is. Az a szükségérzet, hogy a nép vallásos oktatásban részesüljön, még nem ébredt fel; sőt a papoknak épen az az érdeke, hogy a vallást titokszerü lepellel burkolják el. Theologiailag megállapított közhitvallásról szó sem lehet, de ép ezért türelmetlenségről sem; ellenkezőleg e fokozat a határtalan tolerantia mezeje. Ám azért e tökéletlen fokon is van valami egészséges, valami ősképű vonás. Élő, természetszerű tiltakozása ez az embernek azon balvélelemmel szemben, mintha a vallásos élet és a theologia egymással teljesen egyazonosok volnának. mintha a közösség viszonya az istenséghez nem praktikus de theoretikus módon volna feltételezve, s mintha az üdv a theologiailag correct megisméréstől függene. S a mi itt naiv és öntudatlan formában létezik, az r,Ívnek a vallás legmagasabb s legtisztább fokozatán tudatosan, tisztán és következetesen érvényre is kell jutnia. A természeti ős állapotból kulturfokra emelkedett népeknél szükségszerűleg a theologia is magasabb színvonalra emelkedik, természetesen a régi alapokon. A hagyomány útján átszármazott theologiai anyagon megkezdődik a papság szellemi munkálkodása útján a tudomány. A régi természetmythosok a természet- s történet-tudomány forrásaivá válnak. A régi istenmythosokból egymásután és mellett válnak ki az astronomia, még mint astrologia — az orvostudomány, még mint kabala és kuruzslás — a természetbölcselet, még mint költészet és hit keveréke, s a történet, mely a régi istenmondákat a népkrónika kiinduló pontjaivá teszi. A theologia valósággal a tudomány szülő anyjává lett! Másrészt a régi, magára tisztán természetszerű, az erkölcsitől alapjában teljesen idegen mythos-anyagot lassanként morális vagv philosophiai szempontból dolgozzák föl s bővítik. A természeti élet jelenségei- szellemi dolgok svmbolumaivá válnak, a melyekhez valami kezdetleges bölcselem csatlakozik. A természet borzalmai felkeltik| a gonosz hatalmaknak, a világosság, élet és törvényszerűség pedig a jő, az igaz és a jog örök erőinek sejtelmét. Igv keletkezett a papi tudomány, egyúttal a bölcselő theologia sajátos formája. E theologia azonban igazi tudománynvá nem válhatott, mert e tudomány idegen származását levetkőzni képtelen volt, a szentség hamis fényébe öltözött s eredetét titokteljes isteni forrásra vezette vissza. Természetes, hogy ez alapon idővel bomlásnak kellett beállania. Az értelemben mind élénkebb s erélyesebb lett a törekvés, hogy a valót pusztán theoretikai úton, tehát minden elfogultság s előítélet kizárásával ismerje meg, s e törekvésben már a természet-és történet-tudomány tiszta kezdetét szemléljük; míg a felébredt szükségérzetben, a melylyel az ember a világnak pusztán az értelem törvényeinek s a való lét fényeinek megfelelő egységes megértésére törekedett az igazában való bölcselet megindulását látjuk. A mint aztán ez a tudományos irányzat — a kulturaképes népek növekvő működésével párhuzamban — megizmosodik s öntudatossá válik, a hagyományos theologiai áltudománynyal szemben mind élesebb s határozottabb ellentételre is helyezkedik. Kezdetben a sorsa gyanú s üldöztetés ugyan, de lassanként a műveltek bizalmát megnyeri. A theologia elveszti ősi tiszteletes nymbusát s a papok tudományába vetett bizalom meginogtával meginog a műveiteknek a népvallásba vetett hite is. A philosophia szükségszerűleg megdönti a régi theologiai metaphysika hitelét s a felsőbb rétegeket a skepsis, a vallásos közöny, sőt a vallástalanság karjaiba vezeti. így történt ez tényleg Görögországban és Rómában. De a fejlettebb vallások is ismerik ez állapotot, a melyekbe t. i. ilyen, alapjában pogányos theologia csúszott be. A hol ez megjelen, viseljen bármely nevet is, ott már a bomlás csirái is el vannak vetve s vajmi gyakran megtörténik, hogy e hamis tudomány bukásával elbukik a kegyesség is ... A pap, ki ilyen theologiához van kötve, legjobb esetben az istenségnek jóhiszemű szertartásmestere az egyházban, legtöbbnyire azonban theurgussá, haruspexszé és augurrá sülyed alá, ki szánalmas tisztét mechanikus vontatottsággal, ha ugyan nem egyenes öngúnynyal végzi. II. Igazában való theologiai- tudomány csak a profetikus vallásokon belül lehetséges, ott t. i., a hol különös lelki erővel bíró férfiak, azon benső meggyőződésből, hogy Isten kijelentését vették, erőt merítenek vallásos közösség alapítására, a melybe éltető erőként a maguk vallásos szellemét lehelik. Az ily egységesen s szellemi úton keletkezett vállásanyag aztán alkalmas arra, hogy igazi megismerés tárgyát képezze. A mindent uraló meggyőződés, hogy Istennek üdvakarata az embert boldoggá tenni, oly alap, a melyből szükségszerűleg új, egységes világnézet fejlődik ki. A gyülekezet hitélete megkívánja a vallásos oktatást és a biztos confessio, mint zászló körül való tömörülést. Megszűnik a közöny szemben az isteni dolgok megismerésével s azzal együtt a pogányos tolerantia. Minden maradandó tekintélyre igényt tartó kijelentés egyaránt szükségszerűleg követeli a theologiai tudományt. Maga ama történeti tény, a mely az emberiség további életét meghatározni akarja, kényszerítőleg utalja a gondolkozó értelmet arra, hogy azt történetileg megismerje s lényegét egységében felfogja; másrészt pedig minden történeti kijelentés, ha ki akar hatni, szükségszerűleg vallásos irodalmat teremt. Mint ilyen, minden művelt népet máris philologiai kutatásra utal. A vázolt feltételekből fákadó philologiai, történeti és rendszerető tudomány azonban első sorban magának az illető vallási közösségnek áll közvetlen, mondhatnók életérdekében, főleg a rendszerezés, hogy t. i. hitének tartalmát a gondolkozás eszközei segélyével tudományos egészbe összefoglalja. Hiszen