Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-11-28 / 48. szám

Mi hát az a szép és dicső út? Az evangéliumi szövetség eszméjének megértése és erélyes megvalósítása. A magyar protestáns egyházra nézve életkérdés, hogy azok, a kik a bajok nagyságát világosan látják s az orvosságot az evangéliumban megtalálták, egy oly szervezetet létesítsenek, mely egyházunkba a megújhodás s a XX. században nélkülözhetetlen építő, mentő, óvó, munkásság erőit vigye. Alkossuk meg közös egyesítéssel az evangéliumi szövetséget, erősítsük meg benne Kecskeméthy Istvánt, mint titkárt, támogassuk, a mikor a Kis Tükör-t, Koszorút s még ennél is olcsóbb olvasmányokat szerkeszt, bízzuk rá, hogy menjen mindenfelé a merre hívják, és hogy hívnálc, arról kezesség sok egyéb dolgok mellett a bicskei, gyúrói, némedii kirándulás és az a körülmény, hogy sok egyéb munkával elfoglalva, a hívásoknak már megfelelni nem tudunk; hogy alapítson ifjúsági egyleteket, szeretetegyesületeket, kékkereszt-mértékletességi egyleteket, kezdeményezzen vallásos összejöveteleket. Bizony, ha majd az evangéliumi szövetség megalkotására szegények és gazdagok, tudósok és egyszerű emberek, lelkészek és nemlelkészek összegyűlünk: a pünkösdi lelkesedés szent tüze fog bizonyságot tenni arról, hogy az egykor gúnyolt evangélizátorokban az Úr Jézus élt és hatott. Sokat mulasztottunk már. De ha egy ily életerős belmissziói egyletet létrehozunk, akkor egyházaink, ha nehezen is, még kiállják az idők viharait. Szabó Aladár. TÁRCA. A vágy áldása. Mutatvány dr. Miller »Csendes Órák« című művéből. Megjelent a M. Prot. Irodalmi Társaság »Házi Kincstár«-ában. Az Úr kívánja: vágyjunk rá s keressük, Mert minket ő is vágyva keresett; Meghalt értünk, hogy ő hozzá mehessünk, S siratja mindazt, a ki elveszett. Első tekintetre a vágyakozás állapota kellemetlennek látszik s teljességgel nem kívánatosnak. A vágy valaminek a hiányát s elégedetlenséget feltételez s a lelki békének, mely magával egyensúlyban van, a nélkülözését, mely a boldogság teljességét rajzolja elénk s a hit legmagasabb eszményét, melyet elérni nem birunk. Minden vágyunkat teljesedve látni: ezt tartjuk a legkívánatosabb állapotnak az emberi életben. De ha jobban meggondoljuk, észreveszszük, hogy a vágyban van valami áldásszerü. A költőnek igaza van: A myriád érzés között, Mi a szív húrján átrezeg, Majd lángoló, majd enyhe, lágy: Melyik oly fénybe öltözött, Melyik oly édes, oly meleg, Melyik olyan szép — mint a vágy? Ha ezt talán nagyon merész állításnak véljük, jusson eszünkbe Krisztus ama mondása a nyolc boldogság között: »Boldogok, a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert azok kielégíttetnek*. A vágyakozás tehát egészséges állapot, a lélek a magasba néz s onnan lelki gyarapodás igéretét nyeri. A ki megelégszik a törekvés s az eredmény kezdődő csillámával bármiben, különösen a lelkiekben s a szentségben: nem bátorító állapot, s még káros is lehet, sőt a hanyatlás előjele. Valószinűleg a legtökéletesebb márványalkotás, melyet emberi kéz állított elő, a Krisztus-szobor Thorwaldsentől. A kik azt a kopenhágai székesegyházban látták, azt mondják, hogy az evangélium történetének egész fénye sugárzik e kőből reájok, a mikor ránéznek. A művész soká dolgozott rajta s nagy örömmel és lelkesedéssel, de mikor a szobor elkészült, mély búskomorság nehezedett lelkére. Mikor ennek okát kérdezték, azt felelte, hogy tehetsége hanyatlóban van. »Itt a Krisztus-szobrom; ez az első munkám, melylyel meg voltam elégedve. Eddig mindenben, a mit alkottam, eszményem sokkal felette állt annak, a mit végezni tudtam, most már nem úgy van; soha sem lesz többé nagy eszmém«. Thorwaldsen abban, hogy művével meg van elégedve, biztos jelét érezte annak, hogy a bevégzettség határát elérte. Érezte, hogy nem fog többé nőni, mert magasbra törni vágya már nincs. E törvény minden életre alkalmazható. Az anyagi világban az éhesség az egészség jele s az étvágy hiánya betegségre mutat. így nő a lélek is a vágy által. Az ismeret kapui tárva állanak a tanuló szemei előtt, kilátást nyújtva a végtelen mezőbe, mely minden irányban elterjed s vágyat és szomjat ébreszt az ismeret után s mindig növeli a mohóságot a tudomány kincseinek elnyelésére. Míg e lelki éhség megvan, az ismeret-szomj folyvást növekedik, s mindig új részleteket, új vidékeket törekszik felfedezni; de mikor az éhség megszűnik, akkor a szellemi gyarapodásnak is vége s a lélek elérte, de be is fejezte legfőbb sikerét. Az erkölcsi életben sincs máskép. A vágy a legreményteljesebb hangulat. A legmagasabb lelki állapot az igazság utáni éhség és szomjúság, a belső vágy több élet, több jó, több erő után, bensőbb közlekedés s a lélek nagyobb egysége Istennel. Az evangélium megnyugvást igér azoknak, a kik Krisztushoz jőnek. Békesség — volt a legnagyobb igéret, a mit Jézus örökül hagyott övéinek. A megelégedés egyike a keresztyénséghez kötött kötelességeknek s áldásoknak, de a lelki éh és szomj nem összeférhetetlen sem a békével, sem a megelégedéssel. Az nem nyugtalanság, nem aggály vagy gyötrelem, nem zúgolódó békétlenkedés, csak minél több áldás utáni vágyakodás; nyugodtabb pihenés, édesebb béke, teljesebb megelégedés, mindig gazdagabb szívteljesség Krisztussal, s mindig több a Szentlélek ajándékaiból. Úgy van leírva a Zsoltárokban, mint benső szomjúság Istenhez, nem mint a vezeklő léleknek keserű kiáltása kegyelemért, hanem a szerető lélek mély, szenvedélyes sovárgása teljesebb, dúsabb, kielégítőbb egyesülés után Istennel. Ezt találjuk az apostolok legnagyobbiká-