Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-11-21 / 47. szám

A szatmári egyházi adó-reform javaslathoz.* A szatmári javaslatnak mindenre kiterjedő figyelme és tervezete oly remediumnak Ígérkezik, mely a mi egyházi életünknek külső és belső bajait egviránt hivatva van nagy mértékben orvosolni. Mert egyes vidékeken egyik legnagyobb bajunk az egyházi adófizetők túlterheltsége, illetve az adózás aránytalansága, mely pl. Baranyában, Erdélyben, vagy a Felső-Tiszavidéken az egyháztagok kezéből mintegy kiveszi a kenyér botját, hogy ne csak ne boldogulhassanak, hanem meg ne is élhessenek. A másik nehézmény a fizetés nemeknek természetben való szolgáltatása, mely a belhivatalnokok és a gyülekezet között oly viszonyt teremt, minélfogva a pap és tanító a hívekkel való gyakori ellenkezést ki nem kerülheti. Még nagyobb baj ennél, s még inkább rontja a jó viszonyt a már birhedetté vált lukma-rendszer, melynél fogva több helyeken az adózók papnak és tanítónak a leginkább terményekből álló adókat közvetlenül fizetik, de a mi már a gyűlöletes executio nélkül fele részben is alig folyik be; jó részben még így is oda vesz s ez állapot a kölcsönös bizodalomnak úgy áll az útjában, mint egy erős kőfal, hogy azon át se pap és tanító a hívek szivéhez, sem ezek azokéhoz ne közeledhessenek. Sok helyen szintén nagy bajjá fajult már a közmunkák szolgáltatása is. A nyomasztó viszonyok közt élő népet a létért való küzdelem oda kényszeríti, hogy előbb a maga dolgát tegye, az egyházét, papét, tanítóét pedig csak akkor, ha már a magáén túl van, s ekkor is elsietve, nagyjából és roszszul. Nem csekély baj a népesebb egyházakban az az állapot, hogy az ily helyeken egy papnak 10, 15 ezer lélekből állván a gyülekezete, e miatt a lelkigondozás a legjobb akarat mellett is majdnem semmivé silányul. íme ezek és ilyenek a mi legégetőbb egyházi sebeink. Nem mondom ugyan, hogy a beteges testben a szellem, a hitélet is meg nem volna gyengülve, a mi szintén főbaj, de a mellett azt állítom, hogy a beteg szervezet meggyógyulásával a szellem üdülését is joggal várhatjuk. És a szatmári javaslat érvényrejutás esetén mindezen nagy bajoknak egyszerre véget vetne. (Ez csak állítás. A tények mást mutatnak. Gyermekek eligérése, felekezetnélküliség, szektáskodás nem az adóval túlterhelt kis gyülekezetekben, hanem a jobb modú s nagyobb népességű egyházakban mutatkozik nagyobb erővel, Szerk.) A 2-ik §-ban a kisebb gyülekezeteknek tetemesen könnyebbé teszi az egyházi adózást; ugyané §-ban eltörli a terménybeli fizetést, mely helyett lehető igazságos alapokon pénzbeli adózást hoz be; a 7-ik §-ban a hivatalnokoknak fixum-ot renddel korpótlékokkal; sőt általa megszabadulnánk a közmunkák szolgáltatásától is, legalább a 6-ik §-nak második b) pontja ezt engedi következtetni : * Az egyházi adózás reformja a tiszántúli és dunamelléki egyházkerületi értekezleteken szőnyegre hozatván, készséggel nyitunk tért e nagy horderejű kérdésnek pro et contra megvitatására. Hadd győzzön a jobb, Sserk. nemkülönben a 7-ik §-ban gondja van arra, hogy egy lelkésznek 5000 lélekből állónál nagyobbb gyülekezete ne lehessen; nem kerüli ki figyelmét a 13-ik §-ban a lelkészi nyugdíjintézet sem, melynek szükségessége hova-tovább mind érezhetőbb lesz. Valóban mindezek a javaslatnak oly előnyei, melynek a létező anyagi bajoknak szinte a gyökerükre verik a fejszét, és az egyház szellemi életének javítására is a következményeikben csak üdvösek lehetnek, s üdvös hatásuk kiszámíthatatlan. Ily nagy előnyei mellett azonban vannak a javaslatnak gyenge oldalai is, s épen ezekkel kívánok foglalkozni röviden a következőkben. Ez a javaslat egyenlő adókulcsot állítván fel, mind a kisebb, mind a nagyobb egyházak tagjaira: az alkalmazásában oda szögelik, ki, hogy míg a csekélyebb népességű gyülekezetekben az adózók terhét tetemesen könvnyebbíti, addig a nagy népességű gyülekezetekét az eddigihez képest talán nem kisebb mértékben emeli, mely utóbbi körülmény a keresztülvihetését bizonyosan nehezíteni fogja. Az az előnye, hogy a népesebb egyházakban 5000 léleknek rendel egy lelkészt, nem olyan előny, a mi az adóemeléssel szemben kibékítő volna. Ezenkívül az állam érdekeivel sincs összhangzásban. Mert bizonyos az, hogy a jelenlegi egyházi adórendszerek mellett az államnak sokkal kevesebb dotatióval kellene járulni a papi fizetések kiegészítéséhez, mint a javaslat adórendszerében. Igaz, hogy nekünk a több volna a jobb, de a mi nem tőlünk függ. A javaslat továbbá a természeténél fogva sokkal lassúbb menetben foganatosítható, a mint azt a közegyházunk égető szükségei megkövetelnék. Ugyanis a foganatosítása zsinati tárgyalás nélkül nem képzelhető, ennek pedig egybegyűlési rendes ideje még hat évre fog lenni; hiszen eddig sok helyen akár elveszhetünk, a mennyiben a papi fizetések 600 frtos kiegészítése a kitéréseket meg nem gátolja. Hanem az ily nagy érdekű s az egyházunk életében ily mélyreható javaslat talán megérdemelné, hogy mihelyt a zsinati tárgyalásra az alsóbb forumokon elő lesz készítve, az azonnal egybehivassék.j Az egyszerűség kellékének sem felel meg eléggé a javaslat. Meggondolni való az, hogy e javaslat szerint az egyházi adókivetés minden évben újra készítendő, és hogy a kivetés készítőjének a nagyobb egyházakban 5000 lélekkel s ennek megfelelőleg mintegy 1200 családdal vagy gazdával kell számolnia, a mi pedig épen nem csekély munka s mi több, még ennek lehetőleg hibátlannak is kellene lenni. Ily nagy feladattal szemben hát a javaslatnak a túlrészletezést és szövevényességet kerülni kellene. De túlrészletező akkor, midőn a személyadó mellé még családadót is vesz fel, míg ellenben a vegyesházas családok adójának meghatározásáról nem gondoskodik. A családadót tehát jobb lenne talán egészen elhagyni s e helyett inkább a személyadót tenni magasabbra. Túlrészletező a javaslat akkor is, midőn az államadó arányos (2-ik §.) kivetésnél azt mondja, hogy a kiknek állami adója 100 frtig terjed, azok az első 50-ig 10%> 50 írton