Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-31 / 44. szám

nek, viszont a felekezetnélküliség most megnyitott kapuján, sok lelket elveszítünk. Én most csak H. I. statisztikájának téves oldalaira akarok rámutatni; dacára annak, hogy Ö lehetetlennek tartja azt, hogy számítása rossz legyen. Pokoly Józseffel egyértelműleg kimutattuk a helyes és egyszerű számítási módot. Homola ezt először elismeri helyesnek, pár sorral alább pedig ugyanerről azt mondja, hogy nem ez a leghelyesebb számítás. Aztán adja a szerinte helyesebb, nála már űj (második) számítási módot ilyen formán : »az ev. ref. egyház vesztesége 289 X 4 — 1156, ennek fele 578. Hozzáadva a gyermekeit elígért 289 házasfelet, összes veszteség 867. < Hát ez az új számítási mód igen magas ezen egyszerű kérdéshez. A tiszta veszteség számát (289) négygyei szorozni azért, mert minden családra 4 gyermeket számíthatunk, először is bizonytalan, másodszor pedig szükségtelen számítás. De ha szükségét látjuk, akkor ne állapodjunk meg a 4 X 289 szorzatának felénél, az'578-nál, hanem, mivel idővel ezen 578 egyén is házasságra lép (ha meg nem hal) s ezeknek is egyenként 4—4 gyermekük lesz: a második emberöltőnél már 2312, a harmadiknál 9248, a negyediknél 36,992 ... és így tovább a veszteség. Ne arról beszéljünk tehát, hogy egy, két... száz emberöltő múlva mennyi lesz a veszteségünk, mert ezt semmiféle statisztikus hitelesen meg nem mondhatja, hanem beszéljünk arról, hogy tényleg mennyi ma a veszteségünk. Erre nézve pedig ugyanazon eredményre jut H. I. a maga újabb és helyesebb számításával, a mire az én egyszerű számitásom rámutat. Szerintem 147 és fél család a veszteség; ha ezt H. szerint, 4-gyel megszorzom, az eredmény 590, vagyis 12-vel több, mint a H. eredménye. (A különbözet onnan van, hogy az ő alapszáma 289, az enyim 295.) Ismétlem azonban, hogy a négygyei való szorozgatásnak semmi értelme és szüksége nincs. H. azonban még az alapszámot is hozzáadja a nyert összeghez, oly indokolással, hogy a gyermekeit a másik vallásra elígérő félt elveszettnek tekinthetjük. Hát ez nem egészen így van; lehet, hogy némelyek csakugyan kitérnek, de a nagyobb rész megmarad az egyházban, s ha nem is szívvel és lélekkel, de lagalább névleges adózásával tagja marad annak. Ilyenek voltak nálunk ezelőtt az elválás miatt áttérők legnagyobb részben, s épen azért részemről nem tudom sajnálni az ilyen succrescentia elmaradását. De nem folytatom tovább; pedig lehetne még sok mondani valóm. Most megelégszem azzal, hogy megmutattam, miszerint H. I. újabb számítása — minden bonyolodottsága mellett is — egyenesen arra a végeredményre jut, a mit az én egyszerű számításom ád. Múltkori felszólalásomnak egyedüli célja az volt, hogy a gyermekek vallására vonatkozó törvénycikk eddigi hatását igaz valóságában tüntessem fel, nemcsak önmagában véve, de a múlttal való viszonyában is. A mit akkor írtam, vallom most is; mert én a múltra nézve is tudok statisztikai adatokra hivatkozni s így positiv alapon vetem össze a multat a jelennel. Ha ezzel szemben H. I. szinte positiv adatokat tud felhozni, ha p. o. ki tudja mutatni, hogy hány róm. katholikusnak elígért gyermeket vezérelt vissza az ág. evang. egyház kebelébe, ha továbbá hiteles adatokkal bebizonyítja, kogy a reverzálisok miatti veszteségünk kevesebb volt, mint a mennyit most az új törvény mellett elvesztünk : akkor igenis el fogom ismerni, hogy e tekintetben rosszabb a mai helyzet a réginél; addig azonban egyátalában nem. Révész Kálmán. ISKOLAÜGY. A protekció ellen. Messze az országban keltettek visszhangot azok az öntudatos szavak, melyeket Wlassics miniszter a protekció rendszere ostorozására intézett alantasaihoz. A ki azonban most már azt remélné, hogy a miniszteri szózattól egyszerre megdőlnek a régi visszaélések torony-bástyái s friss és egészségesebb szellem fog lábra kapni a magyar közkormányzatban, az alighanem alaposan csalódik. A baj fészke sokkal mélyebben van s azon csak az állami szolgálat egész rendszerének reformja segíthetne, a mire ez idők szerint természetesen remény sincs. Hiszen a protekció megtörésére hozták annak idejében a kvalifikációnális törvényt s vájjon javultak-e azóta az állapotok ? A legkevésbbé sem. Sőt egyenesen állíthatjuk, hogy a helyzet még rosszabbodott, mert a kvalifikáció azon neme, melv ma érvényben van, nem egvéb. mint leplezése, legalizálása a visszaéléseknek. Kapóra jön épen most kezünkbe Max Leclerc-nek, a párisi »Ecole des sciences libres« laureatus-ának egy nem rég közreadott tanulmánya, melynek tárgya egy hosszabb tanulmány-útján nyert tapasztalatainak eredménye az angol köztisztviselők és államférfiak felől. Hogyan van az, hogy Angliában nem ismerik a protekciót, holott pedig a pártkormányzat elve sehol sincs oly szigorúan keresztülvive, mint ott? Tényleg e század eleje óta Angliában sohasem szűnt meg a közhatalom bizonyos elite a whig es tory nagy családok aristokraciájának kezei közt lenni, kik saját ivadékaikat és pártfogoltjaikat tolták előre, mindenről magok rendelkeztek s mindenhatóságukban képesek voltak a gyermeket bölcsőjéből kiragadni s magas állásokkal halmozni el. Volt idő, mikor az emher semmi sem lehetett egy párt protekciója nélkül, minek viszonzásául a párt hűséges és odaadó szolgálatot követelt pártfogásáért. Még nem oly régen Burke-öt pályája kezdetén Rockingham lord ajándékozta meg üléssel a parlamentben, Pitt tudvalevőleg a hatalmas Lowtberek árnyékában növekedett, Ganning a portiandi