Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-31 / 44. szám

hercegnek köszönhette szerencséjét, Gladstone pedig egy befolyásos whig családtól nyerte első mandátumát. De vájjon ily nevek a protekció mellett bizonyítanak-e? Nem azt jelentik-e inkább, hogy a nagy tehetségek, ha pártpolitikailag is, de önmagukra és a közéletre nézve mindig érvényesülnek, hasznos működési körüket minden körülmények közt megtalálják. Egészen másra mutatnak e példák: arra, hogy az angol társadalom föl tudja karolni azokat, a kiket eszök, jellemök, képzettségük erre érdemessé tesz, s egy egészséges szervezet minden erejével segíti elő gyors emelkedésöket. És haj Angliában nem létezik protekció, ennek okát nem kell keresnünk semmiféle mesterséges rendszabályban. Magyarázata egyszerűen az, hogy mindenki megtalálja a maga helyét ott, a hová hivatása, képessége, ambíciója leginkább utalják. Először is Anglia szerencsésen ellen tudott állani annak az áramlatnak, hogy a fizetések leszállításával a közhivatalok számát növelje. Ellenkezőleg, a fizetések emelése dacára, a nagyobb és jobb munka igényével sikerült korlátoznia a jelentkezők és aspiránsok számát. Innen van, hogy míg Franciaországban a szajnai praefecturának a kölönböző szolgálati ágakban megürült állásokat és a jelentkezők számát feltüntető évi hivatalos összehasonlító táblázatai szerint a kínálat és kereslet közötti arány oly nagy, hogy kerek számban 1500 megürült hivatalra 46,000 pályázó és 11 segédhivatalnoki helyre 3126 pályázó akad, addig Angliában az egy állásra pályázók száma nem haladja meg a 4—5-öt. Igaz, hogy ennek megértéséhez szükséges ismerni az angol állami szolgálat mai rendszerét is. Tudvalevő, hogy Angliában a legmesszebb menő decentralisatio és helyhatósági autonomia mellett a központi kormányzat minden ágát egy állandó titkár vagy altitkár vezeti, ki administrativ tisztviselő s egy államtitkár vagy altitkár, a ki politikai személy s a hatalmon levő párt érdekeit képviseli. A közhivatalok betöltésének reformja hosszű és elkeseredett vitáknak adott helyet, míg végre 1855 május 21-én a kérdés elvileg úgy döntetett el, hogy egy kabinetrendelet értelmében bizottság alakult a tisztviselőjelöltek képességeinek megvizsgálására. De csak 1870-ben lépett életbe a nyilt pályázat — open competition — a közszolgálat legtöbb ágára nézve, kivételével azoknak a hivataloknak, melyekre a korona közvetlen kinevezési joga maradt fentartva vagy pedig az illető közkormányzati körök vezetőinek kijelölése. Ez az 1870. június 4-diki államtanácsi rendelet a közhivatalnokokat két osztályba sorozta, s mindegyikre külön pályázatot és programmot állapított meg. Az első, magasabb tisztségek elérhetése magasabb kvalifikációhoz lett kötve, a másodrendüeknél megelégedtek egyszerűbb vizsgálattal. De ez új rendszer nem oszlathatott el minden anomáliát, s ezért számos ankétezés után újabb reformokkal igyekeztek pótolni a hiányokat 1876 és 1886-ban. A pályázat útján betöltött állomások száma azonban aránylag csekély s a fizetés kezdetben 250 font sterling, mely a pálya végén 1000 fontig, sőt még magasabbra is emelkedhetik. Az előléptetések viszont nem a szolgálati idő, hanem érdem szerint — non according seniority, but upon merit — szoktak történni. A mi pedig azokat a hivatalokat illeti, melyekre az illetékes körök kinevezése a döntő, ide tartoznak a földművelési felügyelők, a British Museum segédtisztjei, az alsóház hivatalnoki kara, a közoktatási felügyelők, gyárfelügyelők, a követségi titkárok s al-consulok. Utóbbi állások betöltésénél megtörtént az is, hogy a külügyi hivatal az oxfordi vagy cambridge-i egyetem tanári karához fordul alkalmas jelöltek ajánlása végett. Nagy garancia rejlik ebben az illetéktelen befolyások mellőzése s a protekció kiküszöbölésére. S még nagyobb a garancia az angol egyetemi oktatás rendszerében, mely ezernyi módot nyújt az önálló tehetség kitünésére az egész angol társadalom nagy nyilvánosságának ellenőrzése mellett. Az a közvetlen kapcsolat, melyben az egyetemi önképzés az élettel áll, az előbbit valódi előkészítő iskolájává teszi a társadalmi szereplésnek. Ezért oly nagy a tehetség tisztelete ma is Angliában. A »public school«-ok még mindig a parlament valóságos pepiniere-jei. A mai növendékek is ép oly élénk részt vesznek a School Magazinok szerkesztésében és a »Debating Society«-k vitáiban, mint régen. A hagyományos nevelés prestige-e mitsem szenvedett a demokrácia győzelmes előre nyomulása által. A parlamentnek legutóbb választott tagjai közül több mint egyharmad,vagyis 137 került ki Oxfordból vagy Cambridge-ből, mintegy 200 nevekedett »public school*-okban, valami 100 jött Etonból s több, mint 50 Harrow-ból. Egy elnyert egyetemi fokozat egy egész életen át kitüntetés marad s a lapok sohasem mulasztják el a parlamenti tagok életiratai közzétételénél fölemlíteni, ki melyik iskolában nevekedett, mily fokozatokat nyert el, sőt szónoki és irodalmi sikereik mellett nem feledkeznek meg sport-diadalaikról sem. így.tudjuk meg, hogy Salisbury például az oxfordi Ali Soul's fellowja volt, Gladstone pedig az oxfordi Christ-Church növendéke, aki 1831-ben kettős kitüntetést is nyert s úgy a classica filologia, mint a theologia terén teljesen otthon van. Egy más kiváló angol államférfi, sir William Harcourt Cambridgeben adta elő a nemzetközi jogot," James Bryce pedig Oxfordban a római jogot. Rámutatva e példákra, őszinte örömünknek adunk kifejezést, hogy a kultuszminiszter úr erélyes hangja végre homlokon bélyegezte a protekciót és a hivatali nepotismus annyi bajt okozó felburjánzását, de ép oly őszintén nem is fűzünk ahhoz vérmesebb reményeket egy oly államban, melyben minden a bürokratismus felé tör, mert a protekció-wirtschaft mélyebb oka a bürokratikus rendszer, melylyel intézményeink telítve vannak s egyetlen óvszere az egészségesebb közszellem, a társadalomban rejlő erők önállósága. Várnai Sándor,