Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-31 / 44. szám

/ három legidősebb esperes kezeit fejére téve a legidősebb esperes kérő s áldó imádságot bocsát az egek urához. 5. A főgondnok üdvözli a fölesküdött püspököt és a kerület pecséteit kezébe'átadja. 6. Az esperesek, egyházmegyei gondnokok, egyházkerületi tanácsbirák és jegyzők egymásután kezet fognak vele, mely alatt az orgona szól. 7. A püspök alkalmi beszédet tart, mely után a 2-ik legidősebb esperes üdvözli. 8. A püspök a gyülekezetet megáldja. 9. Kar- és gyülekezeti énekek. 10. A kerületi gyűlés berekesztése után a gyűlésteremben fogadja az üdvözlő küldöttségeket. Ha már most az öt kerület eljárását összegezni akarjuk, azonnal látható, hogy ez nem könnyű feladat a szanaszét ágazó szokásoknak sokfélesége miatt. A lényeget mégis körülbelől a következő pontokba foglalhatjuk: 1. Három kerületben, ű. m. a dunántúli, a tiszáninneni és túli kerületekben a felavatás együtt jár az iktatással, olyan értelemben, hogy az avatási szertartás a gyűlés keretébe volt beillesztve; két kerület részéről pedig hiányzanak az adatok, de nagyon valószínű, hogy ott sincs ez másképen. 2. Három kerületben ú. m. a dunamellékiben, dunántúliban és erdélyiben más kerület püspökét hívták meg az avatásra, a két tiszaiban pedig megelégedtek a kebelbeli esperesekkel. 3. Négy kerületben vagy a felavatás előtt, vagy a felavatás után beszédet mondott az új püspök; erre vonatkozólag az erdélyiből nincs adatunk. 4. Három kerületben, u. m. a dunamellékiben és a két tiszaiban az új püspök az avatás keretében tette le az esküt, a dunántúliban azon kívül; az erdélyiből nincs adatunk. 5. Ugyancsak e három kerületben a kézrátételt az esperesek végezték, az erdélyiben az avató püspök és az esperesek, a dunántúliban egyedül az avató püspök, de az új püspök mindenütt térdepelt. Egyéb részletekre nézve annyifélék a szokások, hogy előszámlálások hosszadalmas ismétlésre vezetne. Vélemény. Az az episkopális maradvány, a melyet az evang. reform, egyház a püspökavatásra vonatkozólag a Komjátii és Geleji Katona kánonok alapján megtartott és gyakorlatnak indított, íme, már mindjobban megtermi evangéliumellenes gyümölcseit: a sokféle püspökavatási ceremóniák közt eligazodni többé alig lehetséges. Sőt már odáig jutottunk, hogy a kerületek bizalmának első letéteményeseit, első tisztviselőit más kerületbeli püspökök avatják fel, mintha nálunk nem a kerület részéről jönne az elhívás és a megbízatás! Püspökeinket, a szélesebb kormányzói tisztök mellett is »primus inter pares«-eknek nevezett lelkipásztorokat, pápás püspökök módjára ordinálják prot. püspökök, most már nem is a kerület első tisztviselőségére, hanem egy új rendbe,; a magyar ref. püspöki karba. Ezek azonban inkább csak kormányzati sérelmek, de van hitvallási is. Avagy nem ilyen-e az, midőn a felavatandóra nem a segítségül hívott Szentlélek áradoztatja ki láthatatlan áldásait, hanem a felavató püspök adja mintegy láthatólag, saját kezeiből sáfárolva, tehát kézelfoghatólag a Krisztus és az anyaszentegyház áldását! íme, a kulcshatalom, a legteljesebb pápás értelemben, teljes kigúnyolásául hitvallási elveinknek! Ilyen szomorú, sőt megdöbbentő tünetek közt a sárospataki theol. akadémia tanári kara, hitvallási és kormányzati elveinkhez való hűségétől hajtatva kimondva, hogy a püspökavatást, mint különben is hitvallási és kormányzati elveinkkel ellenkező szokást, megszüntetendőnek tartja. Aztán minthogy a püspöki állás igen tiszteletre méltó volta mellett is csak kormányzati, közigazgatási állás: elégedjék meg mindegyik, magát reformátusnak tartó kerület annyival, hogy megválasztott püspökét — mint a hogy az egyházmegyék az esperest — tisztán közigazgatásilag, a közgyűlésben állítsa be a hivatalába felesketéssel, programmbeszédének meghallgatásával és a kerület főgondnokától vagy főjegyzőjétől tartandó üdvözlő beszéddel. Fotiszteletű egyházkerületi közgyűlés! Hiszszük, hogy az előadottakban eleget tettünk megbízatásunknak. Most hát nincs más tisztünk, mint hogy azt a megbízatást még egyszer megköszönve, véleményünket magunkkal együtt a főt. egyházkerület nagybecsű figyelmébe és jóindulatába ajánljuk, kijelentvén egyúttal azt is, hogy hasonló megbízásaimnak a jövőben is mindenkor szives igyekezettel teendünk eleget. Mély tiszteletünk őszinte jelentésével maradván Sárospatakon, 1897. október hó l-jén. A Fotiszteletű egyházkerületi közgyűlésnek alázatos szolgái a sárospataki theol. tanári kar tagjai. Újabb megjegyzések az egyházi helyzetről. Távol van tőlem, hogy a fenforgó kérdésben H. I. lelkésztársammal vagy bárkivel is polémiába akarnék bocsátkozni; csakis a kérdés tisztázása végett, s különösen mivel a mult számban megjelent cikkében nem is egy, de több helyen apostrophálva lettem, kívánom a következőket megjegyzeni. A 40. számban megjelent cikkem legelején nyilván kimondtam, hogy »a gyermekek vallásáról szóló 1894: XXXII törvénycikk eddigi hatásáról s az ehhez fűzött következtetésekről óhajtok egyet és mást elmondani«. Ezzel szemben H. I. sokkal tágasabbb téren mozog, a mennyiben figyelembe és számításba veszi a felekezetnélküliség beállta és az elválások miatti áttérések megszűnte által származó veszteségeinket is. Teljes joga van neki mindezekre kiterjeszkedni; de nincs joga ugyanezekkel velem szemben érvelni, ki e kérdéseket egyátalában nem érintettem s ezúttal sem fogom érinteni, mivel ezek egészen más lapra tartoznak; s különben is minden bizonyítás és vita nélkül mindenki tudja és elhiszi, hogy az új törvények óta az elválások miatti eltérések eles-