Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-10-17 / 42. szám

Elsőbben is. kívánatosnak tartandók, hogy az egymástól eltérő vagy egymásnak ellenmondó részletek közakarattal elenyésztessenek, a mi annál inkább remélhető, mivel az eltérésekben vagy nincs lényeg és így könnyen elhagyhatók, kiegyenlíthetők, vagy ha lényeg van, akkor a szentírás és hítelveink az irányadók és szabályozók, így mindjárt a tiszáninneni kerület bízvást lemondhatna az életrajzoknak hosszadalmas, a szertartást egészen prózaivá laposíló felolvasásától, mivel, hogy az apostolok magok se igen léptek szószékre a Timotheusok és Barnabások felavatásakkor .. . Aztán a két dunai kerület mért ne vehetné fel az esketés előtti kikérdezést, mikor a nélkül a rákövetkező eskünek nincs teljes érdeme és mikor a kikérdezés különben is a régebben szokásos cenzúrának a velős helyettesítője!? Vagy a dunántúli kerület mért ne alkalmazhatná a felesketést, mikor az egyébként is általános feltétele a hivatalfoglalásnak, hitelveink szerint pedig istendicsőítés és mint ilyen, egyszerűsége mellett is annyira lényeges szertartási elem, hogy alkalmazását mint liturgiás könyveink, mind kerületeink többsége elengedhetetlennek tartják!? Aztán a Dunamelléken mért ne énekelnének a a felavatandók a kórus helyett, mikor az hitelveinkkel egészen megegyeztethető, régóta és mindenütt szokásos és itt egészen hálás liturgiái elem!? A kétszeri külön éneklést azonban, mint Erdélyben és a Tiszántúl szokták feleslegesnek tartjuk, mivel ez már halmozottá teszi a szertartást a gyülekezet rovására és szinte »újrázás« számba megy. Ilyenféle véleményben vagyunk a kézfogásról is, a mely ott, a hol oly apostoliasan symbolikus cselekmény megy végbe, mint a kézrátétel, egészen felesleges symbolum és csupa udvariassági színvonalra süjlyed. Hátra van még a kézrátétel alatti térdeplés és megáldás, A térdeplés ó-szövetségi szokás volt, ebben a szertartásban pedig erősen hierárkiai jelentésű: jobb elhagyni és a fej meghajtásával helyettesíteni. A megáldás pedig mind az írás (Csel. 6, 6; 13, 3.), mind a Helv. Hitv. (XVIII. R. VIII. §.), mind a régibb liturgia-íróink szerint imádkozással, könyörgéssel hajtandó végre. Most már az a kérdés, hogy mi lenne hát a leghelyesebb, hitvallási és kormányzati elveinkkel legjobban megegyeztethető eljárási módja a lelkészavatásnak? Előrebocsátván itt azt, hogy megbízatásunk a kérdés liturgiái oldalára nem terjed ki: a felelet megadásánál mellőzhetőnek. sőt mellőzendőnek tartjuk a liturgiái részletességet; e helyett csupán a követendő eljárás fő mozzanatait emeljük ki, a tüzetes szabályzat kidolgozását pedig, a főt. egyházkerület célzata szerint a zsinatnak hagyjuk. A megjegyzés után feleletünk illetőleg véleményünk a következő: 1. A rendes istentisztelet elvégződése után, a lelkészavatási szertartást nyissa meg a gyülekezet alkalmi éneke, pl. a 235. dics. 1-ső verse: »Óh Isten, a ki pásztorokat«, vagy valamely más, de odaillő és együttesen zengendő ének; azért, mert minden szertartásnak közös énekléssel kell megkezdődnie. 2. Minthogy e lelkészavatás kormányzati ügy is: tehát álljon elő a kerület főjegyzője és rövid szavakkal jelentse ki a szertartás célját, felolvasván a felavatandók neveit, illetékes gyülekezetük megemlítésével; a felavatandók pedig nevök említésénél egyenként álljanak fél, hogy így mintegy bemutatkozzanak. 3. A püspök, vagy esetleg az esperes, vagy bármely erre felkért rendes lelkész, az úrasztala mellől tartson alkalmi beszédet, az úrasztalát körül álló felavatandókhoz, mely részéről a szokásos kérdések feltevésével, a felavatandók részéről pedig hangos feleletadással végződjék. 4. Tegyék le a felavatandók a szokásos esküt, az egyházkerületi főjegyző előmondása mellett. 5. Zendítsék rá felavatok és felavatandók a 37. dics. 1-ső versét, a »Jövel szentlélek Úr Isten«-t, együttesen, mivelhogy a Szentlélek ajándékira mind a felavatóknak, mind a felavatandóknak egyaránt szükségek vagyon s ha éneklésükhöz esetleg a gyülekezet is hozzácsatlakozik, annál hatásosabb és lélekemelőbb lesz az, de a kezdés mindenesetre a lelkészi karból induljon ki. Éneklés után: 6. Járuljanak a felavatandók a felavatok elé és fejőket meghajtva fogadják a vének kezeinek rájok vette. tését és az addig tartson, míg a felavató könyörgése el nem végződik. Orgonaszóra itt semmi szükség. Ezzel a szertartás elérvén az igazi csúcspontot, innen már az általánosba való visszatérésnek kell következni. Ezért mintegy áthidalásképen: t 7. Szóljon a felavató még égyszer a felavatottakhoz, most már különösebben a kerület nevében, de röviden és velősen itt alkalmazván az ú. n. elbocsátást és felhatalmazást; aztán imádkozásra hívja fel az egész gyülekezetet, a melyet az Úri imádság után áldással végezzen. 8. Zendítse rá az egész gyülekezet valamelyik alkalmas éneket s aztán pár vers eléneklése után oszoljon el. Végül még csak annyit, hogy ha majdnem általános szokás szerint, énekkar is kíván közreműködni: annak véleményünk szerint, két. helyen, ú. m. a szertartást kezdő gyülekezeti ének után és a szertartást végző gyülekezett ének előtt lehet részt juttatni. (Vége köv.) A halál fensége. A ki Egyptomba utazik s a több ezer éves pyramisok valamelyikének lapos tetejére hág, valami páratlan és nagyszerű kilátásban gyönyörködhetik. Nyugat felé tekintve, ott látja maga előtt a láthatár széléig terülő sárgás-barna homokhalmokat. Évezredek óta nem volt más képe ennek a vidéknek. És folyjon bármeddig a Nilus völgyén az élet, kelet felé a halál csendes méltósága fog honolni mindég. A pyramisok lábainál ott vannak az előkelő egyptomiak, homokkal félig betemetett sírjaik, a kik királyaik közelében kívánták eltemettetni magukat. Krisztus előtt négyszáz esztendővel még megrázó halotti énekek, temetkezési jajkiáltások hangzottak itt e sivatagban, ez idő óta azonban elnémultak s nem hallhatók többé. A homoktenger résztvevőleg takarta be a műízléssel épített sírboltokat, hogy ne háborgassa azokat senki, hogy maradjanak örökre elfelejtve. Az események mekkora